2. fejezet - Meglepetés

Sziasztok!
Siettem ennek a fejezetnek a feltöltésével is, remélem, sokan elolvassátok majd! Zenét ismét kaptok hozzá!

Kérlek titeket, hogy dobjatok nekem egy kommentet, mert nagyon jól esne.

Jó olvasást kívánok mindenkinek.
Minipötyipuding (Cathy R.)

2. fejezet - Meglepetés 

- Bertie - 

Amint közelebb értem az ajtómhoz, egyre kíváncsibb lettem. Destheni hangját csak hallottam, de nem tudtam kivenni, hogy miről beszélt. Bíztam benne, hogy ha közelebb érnek jönnek, hallani fogom. Lassan jöttek fölfele a lépcsőn. 

Egyetlen szerencsés dolog a környezetemben a házunk. Az ember azt gondolná, hogy ahol hat tini lakik, az maga a pokol: energiaitalos dobozok, sörös doboz, félig megevett pizza, cigi és irtó nagy kupi. De a mi házunk nem ilyen. Meglepően … Azért jó, hogy négy lánnyal élek együtt, legalább őket érdekli a dolog. Ha rajtam múlt volna, nem szenvedett volna hiányt a ház az előbb felsoroltakból. Az alsó szinten elég sok szoba volt, de hát az egész ház egy nagy labirintusnak kinéző dolog volt. 

Az idők során nagyon sokat költöztünk. Végigjártunk minden helyet, hogy megtaláljuk az angyalt. Ez persze soha nem sikerült, még csak nyomokat sem találtunk. Lassan ennek már 300 éve. Folyton új helyre kellett mennünk, ahol nem töltöttünk sok időt. Új ház, új környezet, aki már költözött, az tudja milyen érzés. Volt, amikor nem is jártunk legalább 100 évig iskolába. Most, végre letelepedtünk itt. Ruby szerint itt jó nyomon járunk, ezért építettünk egy házat. Az iskolába is beiratkoztunk már, sajnos. Nem volt nagy dolog ez az egész, csak a szokásos. Új ház, ami tele volt üres, elhagyatott szobákkal. Ezt az űrt valakinek ki kellett töltenie és az nem én voltam. Belém tényleg csak hálni járt a lélek. 

Szobám az emeleten volt, mint mindenki másé. Szerencsémre közel volt a lépcsőhöz, ezért mindig hallottam, ha valaki feljött. Alvásra nem nagyon volt szükségem, ezért nem is okozott ez akkora gondot. Guy mindig tapintatosan figyelt arra, hogy pont akkor jöjjön fel a lépcsőn, amikor én éppen relaxáltam. Már kívülről tudtam, hogy melyik puha lépcsőfok hol helyezkedik el. 

Közelebb mentem az ajtóhoz, szinte neki nyomtam a fülemet, hogy halljam, miről beszélnek. Alig mertem lélegezni, nehogy meghallják, hogy mit csinálok, Esther ennél jobban semmit sem utált. Hangjukat egész közel hallottam már a lépcső tetejéhez. Majdnem felértek. Teljesen nekidöntöttem az ajtónak. 

Esther füle több volt, mint kiváló. Becsuktam a szememet, szempilláimat alig mozgattam, óvatosan a szememen pihentettem. A földön ülve gubbasztottam, mire ők egyre feljebb lépdeltek: 

- De miért pont így fogod fel ezt? – szinte már suttogott Destheni. 

- Mert, egyszerűen szét megy tőle a fejem! Megbolondulok ettől, érted? Drága William ilyen szörnyeteggé tett engem, aztán lelépett. Én meg keresek egy elmebeteg jó tündért, aki nagy kegyesen segíthet annak a rohadéknak. Mi a jó lesz nekem, nekünk abból, hogy megmentjük őt? – pattogott Esther. 

- Nekünk ez az életcélunk és ezt te is tudod! - Nyugtatta. 

- De tönkreteszi az életemet! És a tiéteket is. Már tönkretett azzal, hogy ilyenné tett és ezt is tovább fokozza. 

- Én teljesen értelek, de … 

- Nincs de – vágott közbe Esther – egy rohadék! Csak kihasznál minket, hogy saját magát mentse. 

Teljesen le voltam fagyva. Nem erre számítottam Esther-től. Esther volt a legnagyszájúbb lány, akit semmi sem érdekelt. De egy dolgot ő sem szeretett: ha kihasználták. Hát igen, voltunk ezzel még így páran ... Csak azt nem tudtam, hogy őt ez ennyire megviseli. 300 év alatt megismerhettem volna jobban, de soha nem vitt rá a lélek. Most meg kiderült, hogy ő is úgy gondolja, mint én. Legszívesebben feltéptem volna az ajtót és kérdően a szemébe néztem volna. Ábrázatomról talán le tudta volna olvasni, mennyire meg voltam lepődve. Szemeiből talán ki tudtam volna venni, hogy mit érzett. 

Ebben a pillanatban nagyon úgy látszott, hogy maradt benne emberi érzés. Megbántottság? Sértődöttség? Ki tudta?... Pont nem őt képzeltem el úgy, hogy megért engem. 

Észre sem vettem, hogy merev testtartásban ültem, mégis minden végtagomat ernyednek éreztem. A döbbenettől, a mosoly is ráfagyott az arcomra. Csak ültem és bámultam magam elé. 

Hallgattam tovább a beszélgetést, bízva abban, hogy megtudok valamit. Csak gubbasztottam ott és próbáltam felfogni, miről volt szó. Hirtelen elkezdett a fülem zúgni, a fejem teteje meg viszketni. Nálam mindig így ment ez. Ha elkezdett zúgni a fülem, társult hozzá valami viszketés is. Fura egy dolog, még egy démontól is. 

Odakaptam a kezemet a gyötrő fájdalom helyéhez. Abban a pillanatban nekiütődött az ajtó kulcslyukában lévő kulcs nagy, vaskos autót ábrázoló kulcstartója az ajtónak. A kezemmel sikerült akkorát löknöm rajta, hogy le is esett. Csörömpölő hanggal ért földet a kulccsal együtt. 

A szívem egy pillanatra kihagyott, aztán hallgattam a reakciót. A két lány abbahagyta a beszélgetést. Egy lélegzetvételnyi szünet volt csak, de egy örökkévalóságnak tűnt a dolog. Majd folytatták: 

- Des, tudod mi az a dolog, amit még ennél a helyzetnél is jobban utálok? – szinte mosolygott a hangja. Összeszorítottam a fogaimat és vártam. 

Lebuktam. Ezt mindketten tudtuk. Ő győzött. Hangjából eltűnt minden megbántottság, a régi volt ismét. A gonosz Esther, aki mindenkit meg tudott alázni. Most én voltam a soros. Hangja egyre közelebb ért az ajtóhoz. 

- A hallgatózást. – el tudtam képzelni elégedett arcát, ahogy a szavakat kiejti. A szobában sötétség uralkodott, így pontosan láttam a világosságot az ajtó alatt beszivárogni. Esther árnyéka egyre közelebb ért az ajtóhoz. Magas sarkújának kopogását tökéletesen hallottam. Szemhéjamat összeszorítottam, de csak az ajtó másik oldalán történő jelenetet tudtam elképzelni. Mozdulni sem mertem. 

Félreértés ne essék a dologban. Nem attól féltem annyira, hogy elbánik velem, esetleg megver vagy még rosszabb. Ettől nem féltem. Az, hogy egy lány elbánik velem, elég nagy szégyen, főleg egy fiú számára. De Esther nem volt kispályás. El tudott bánni velem testileg is, én még nem voltam annyira erős, mint ő. Ha ő rászáll valakire, azt kikészíti. Nem rettegtem tőle annyira, de rosszban sem jó vele lenni. És természetes, hogy aki árt neki, annak ő is fog ártani. 

- Mire készülsz? – akarta tudni Destheni. Semmi válasz. 

Esther nagy lendülettel kivágta a szobaajtót, ami mögött ültem. A lendülettől, amivel az ajtó tolt el magától, teljes erőből nekivágódtam a falnak. Fejemet és a gerincemet nagyon beütöttem. 

- Ó, hát kit látnak szemei? – mosolygott Esther gonoszul. – Úgy látom, nem tanultál eleget. 

Egy mozdulattal felkapott a földről és a ruhámnál fogva a magasba emelt. Semmit nem tudtam tenni, mert annyira fájt a fejem. A kábulattól alig láttam valamit. Még egyszer a szemébe tudtam nézni erőtlenül, aztán csak üvegszilánkok csörgését hallottam. Zuhanás. 

Olyan jó érzés volt zuhanni. Mintha a lelkem kikelt volna belőlem – persze nem úgy, mint esténként szoktam – és csak szállt. Ehhez foghatót még soha nem éreztem. Talán, mert még soha nem dobtak ki a zárt ablakon keresztül. Először fel sem fogtam, hogy mi történt, de utána rájöttem. Ez Esthernél semmi. Ő akárkivel megcsinálja ezt. Egy ember élete nála semmit nem jelent, és a testvére élete sem. Tudta, hogy úgy sem fog megölni. Ennél többre lesz szüksége. 

Nem volt szerencséje. Az ablakos trükkért két pont neki, de nem jött össze, hogy megöljön. Zuhanás közben sikerült átfordulnom, így talpon érkeztem. Visszanézve Esther elégedett arcát láttam egy pillanatra az ablakban, aztán eltűnt. 

- Jól vagy? – sietett hozzám Destheni. 

- Semmi bajom. – nyögtem. Összeszedtem magam és bementünk a házba. 

Amikor felálltam iszonyú fájdalom és égés hasított a tarkómba, aztán elsötétedett minden …

Milyennek találjátok a fejezetet? Kérlek, írjátok meg!