3. fejezet - A vég egy új kezdet

Sziasztok!

Itt is van az új fejezet csak nektek! Az újrakezdés óta sikerült eléggé belehúznom a fejezet feltöltésekbe, nem gondoljátok? J

Zenét ismét kaptok a fejezethez, remélem tetszeni fog! Írjátok meg véleményeteket, mert fontos a kritika. Ha nem tetszett, azt is tudassátok, mert attól csak jobb leszek!

Jó olvasást kívánok!
Minipötyipuding (Cathy R.)

  

3. fejezet - A vég egy új kezdet

- Bertie -

Sötétség. Érzéketlenség. Égető fájdalom. Ezek azok, amiket éreztem.

Mozdulni sem tudtam. Belül magamnál voltam. Meg csak nem haltam – gondoltam. Esthernek nem volt olyan szerencséje.

Amikor kidobott a csukott, üvegezett ablakon szerencsésen földet értem. Egy démon megöléséhez azért kicsit több kell, még akkor is, ha az a démon alakváltó és nappal emberi formát ölt. Esther ezt tökéletesen tudta, éppen ezért próbálkozott még rémisztőbb mutatvánnyal. 

Annak idején, mielőtt démonok lettünk, nem ismertük egymást korábban. William ügyelt arra, hogy különböző városokból és országokból válogasson magának talpnyalókat. Engem Angliából szerzett, - mert erre más szó nincs – Ruby-t török területről, Leilát Kanadából, Guy-t Itáliából- ismertebb nevén Olaszországból, Esthert Németországból és Destheni-t egyiptomi országrészről. Mert ugye az nem számít, ha különböző területekről eltűnik pár tini. Volt ám esze az öregnek.

Társaimmal csak az átváltozás után ismerkedtem meg. Életveszélyesek voltunk, ezért William a szertartás után egy barlangba zárt minket. Létünk fennmaradásához mégis szükséges volt táplálék, de amíg az átváltozási folyamat nem ért véget, nem mehettünk el.

Csak ültünk a barlangban és vártunk. Félreértés ne essék, nem William-re vártunk. Több levelet hagyott nekünk, amiben leírta, hogy mi történt vele és hogy velünk mi lesz. Részletese levelet kaptunk ám! Következő életünk minden mérföldkövét leírta. Emberi életemből nem maradt meg sok, de ezeket a napokat soha nem fogom elfelejteni. Amikor Destheni felolvasta a levelet mindenki kigúvasztott szemmel és tátott szájjal meredt maga elé. Emlékszem, hogy Destheni hangja néha elcsuklott és a szája szélét harapdálta, hogy megfékezte kitörni vágyó könnyeit. Esther ezt a levelet viselte a legnehezebben. Meg sem mozdult órákon keresztül, csak csendesen csurogtak le a könnycseppek sorra az arcáról. Önmagát meghazudtoló – igen én is ezt gondoltam. Akkor még kedvesebbnek hittem, mert fájdalma és elhagyatottsága együttérzésre utalt.

Egy nővérke, aki kedvesnek látszik – igen, ezt még hangosan is fájdalmas kimondani.. Amint átváltozásunk teljes lett, ki tudtuk magunkat szabadítani a barlangból. Az erős kősziklát ketten simán eltoltuk az útból, így helyet engedve szabadítottuk rá magunkat a világra. Soha nem felejtem el az első estét. – Ez olyan, mint mikor az ember először csókolózik vagy ül fel a hullámvasútra. – Örök emlékként él a szívembe védődve.

A barlangból délután felé szabadultunk ki. William, levelében erről is részletes tájékoztatást adott – mily kedves gesztus volt tőle. Leírta, hogy minden este 7-8 óra körül testünk eltorzul, elveszítjük emberi alakunkat és csupán lelkek leszünk a sötét éjszakában. Lelkek, akik élőlények lelkével táplálkoznak. Ez a fennmaradásunk éltetője. Kicsit morbidan hangzik és az is. Egy szörnyeteg vagyok, aki más élőlények lelkét szipolyozza ki. – Még a beismerés is fájdalma. Éppen ezért gyűlölöm magam, azt a lényt, akivé váltam. De ha nem táplálkozom, eltűnök. És most jön a Joker-kérdés: ha ennyire utálom magam, akkor miért nem lettem még öngyilkos? – Jó kérdés. A válasz nagyon egyszerű: úgy éreztem, hogy valamiért maradnom kell. 

Többször próbálkoztam már minden félével, amivel megölhetem magam, de a legfájdalmasabb dologra mégsem voltam képes soha. A célom még ismeretlen számomra, de talán egyszer csak kiderül majd.

Addig is vigyázok magamra, mert drága nővérkém még a végén tényleg örökre megszabadít minden szenvedésemtől. Esther figyelmesen követte annak idején annak a levélnek a felolvasását, amit Destheni olvasott. Miszerint ,,A démon, mint már a korábbi irományomban beszámoltam róla – szinte elpusztíthatatlan lény. Felmerülhet bennetek az a kérdés, hogy miért csak szinte … Nekünk az egész testünkön egy pont van, amit ha felsértenek, vagy megszúrnak, meghalunk. Sem a testünk feldarabolása, sem a szitára lövés, sem a fejünk levágása nem öl meg. Csak, ha a tarkónkon lévő pici kidudorodást felsértik. Amint felsértik égető, sikító hang szalad ki a kis lyukon és a démon lelke távozik a testből. Ha ebbe a pontba beleszúrnak valamit, az végzetes is lehet, de akkor a visító hang elmarad. Ha szerencséje van a démonnak még időben meg lehet menteni, de ehhez egy különleges szer szükséges, amiről majd később beszámolok.”

Esther erre a levélre figyelt oda a legjobban. Már ekkor kialakult benne ez az önvédelmi reakció. 

Szegénykém nem bízott meg igazán senkiben, csak saját magában. Igaza is volt. Az ember – még ha démon is – soha nem tudhatja, hogy éppen ki akarja hátba támadni. Mint ahogy a mondás tartja: legjobb védekezés a támadás.

A kis akciója miatt nem haragudtam rá. Csak azért tette – remélhetőleg – mert nem akarta, hogy bárki meglássa a gyenge oldalát.

Bőven volt időm ezen gondolkozni, miközben ájultan hevertem, akár egy partra vetett hal. Meg sem bírtam mozdulni. Esther éppen a fő verőeremet találta el aranyos üvegszilánk darabkával, ezzel megbénítva egész testemet. Az, az aranyos mosoly,a mit utoljára láttam az arcán, már tervének a része volt. Direkt nem találta el a fő eret pontosan. Akkor remélhetőleg meghaltam volna és testvéreim minden valószínűség szerint megölték volna őt.

De mivel ez nem következett be, két pokoli égés közepette várhattam amíg felébredek. Fogalmam sem volt mennyi ideje nyomhattam már az ágyat. Néha volt, hogy be-beugrott valami kis kép. Talán már ébredeztem. Destheni aggódó arcát láttam már kicsit sűrűbb villanásokban. Valószínűleg itt gubbaszt mellettem – gondoltam. Majd egyre élénkebb, valóság hűbb képek jelentek meg. Úgy látszott, nem haltam meg, csak ébredeztem.

- Mindenjárt teljesen magához tér! – visította Ruby. Ezt nem hiszem el, itt az egész família…

- Na, végre. – hallottam Leilát. Az alakjuk egyre jobban rajzolódott ki a szemem előtt. Nem tudtam hány napig lehettem ágynak dőlve, de biztos voltam benne, hogy minimum egy. Leilán nem ugyan az a ruha volt, mint azon az estén. Hosszú, fekete haja sem így volt feltűzve.

- Bertie, hallasz? Hahó!! – kapkodott a szemem előtt. Válaszom egy nyögés volt, de úgy látszott, ez őt teljesen ki is elégítette. – Ááááá, felébredt! – visította.

- Ne visíts már! – kaptam szeme elé a kezem. Nem számítottam rá, hogy ennyire nagy a fény.

- Jó, jó sajnálom! – fojtogatott ölelésével. – Örülök, hogy jól vagy! – szívesen válaszoltam volna, de levegőt sem kaptam.

- Nem fáj semmid? – tudakolta Ruby. – Várj, feljebb emellek. – Ágyam hátulját egy gombbal kioldotta és lassan feljebb tolt. Egy kórházi ágyon feküdtem! Egy állíthatós kórházi ágyon feküdtem!!! Durva …

- Így már jobb, ugye? – tudakolta nyájas hangon a ,,doktor nénim” Nem szerettem a nagy felhajtást magam körül, és amikor megláttam a kórházi ágyat meg a sok embert magam körül, okádni tudtam volna.

- Igen, most már mesés. – nyeltem egy nagyot. A továbbiakban kérdezősködtek. Mindent tudni akartak, amit éreztem. Majd, mikor megnyugtattam őket, hogy minden rendben van Ruby kijelentette:

 - Akkor remek ellátást adtunk. Az üvegszilánkot kicsit nehéz volt kioperálni belőled, de sikerült!! – mosolygott elégedetten.

A szobában mindenki ott volt, kivéve Esther. Lányok az ágyam mellett ültek, Guy pedig kicsit távolabb egy széken. A műtét lent volt a pincében.

- Bertie, fel tudsz majd állni? – kérdezte Ruby aggódó arccal.

- Nem kell neki felállnia. Majd itt olvassuk fel a levelet. – vágott közbe Des.

- Milyen levél? – tudakoltam. Semmi válasz.

Körbenéztem a szobán, hátha valaki arcáról le tudok valamit olvasni, de semmi. Vajon jó vagy rossz a hír? A hideg futott végig a hátamon, a levél hallatán.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek tudassátok velem és írjatok kommentet!