Sziasztok, drágáim!
Frissel jelentkezem megint.
Már nemsokára készen vagyok a feltöltésekkel :)
Kérlek titeket, hogy
kommenteljetek, mert ez nagyon fontos lenne számomra!
Ruby után most megint
visszatérek Bertie-hez. Valahogy az ő szemszögéből könnyebb a dolog. Kicsit
világfájdalmas a hangulata, de ez csak segít :D Zene mellett sokkal könnyebb
olvasni, ezért megint kaptok hozzá. Kicsit hosszúra sikeredett a fejezet, de remélem
nem fogtok utálni ez miatt :$
Nem is húzom tovább az
időt.
Jó
olvasást!
Minipötyipuding (Cathy R.)
UI: Ehhez a fejezethez is
kaptam az előző blogomon megjegyzéseket. Nem vesztek el, ott találhatóak alul.
:)
6. fejezet - Felelsz, vagy mersz?
- Bertie -
Délután
Leila és én dolgozni mentünk. Akármilyen luxus óriási lakásunk is volt, azt
valahogy fent kellett tartani. William nem éppen soknak mondható összeget
hagyott ránk korábban. Az idők során elég sokat költöztünk, így az összes
félrerakott pénzünk elúszott.
Ruby letette a manikűrös vizsgát és egy magán vállalkozó szépségszalonban dolgozott, amikor volt időpontja bejegyezve.
Ruby letette a manikűrös vizsgát és egy magán vállalkozó szépségszalonban dolgozott, amikor volt időpontja bejegyezve.
Leila
könyvelőknek segített iratokat rendezni és legfőképpen számítógéppel
kapcsolatos ügyekben.
Én gyorsétteremben voltam felszolgáló, Destheni külön órákat adott egy tanítási központban olyan embereknek, akik valamilyen tantárgyban nem voltak jók, Guy pedig kézbesítőként tevékenykedett.
És végül Esther ... Na ez jó kérdés. Azt pontosan nem tudtam, hogy mivel kereste a kenyerét, de talán kocsmában vagy az utcasarkon csalta ki az emberek pénzét.
Leila vitt be engem is a Monet's gyorsétteremhez. Ez a kis büfé nem volt túlságosan messze az otthonunktól. Két várossal odébb, az autópálya szélén helyezkedett el, hogy az éppen éhes vezetők betérhessenek gyorsan enni valamit.
Mióta ide költöztünk Oregonba, ebben a kis koszos épületben dolgoztam. Many a tulajdonos kicsit zsugori ember volt, mindenen spórolt, amin csak lehetett. Fizetés emelést nem kaptam, de valahogy megértettem. Soha sem túlóráztam. Kicsit furcsa is lett volna, ha egy démon szolgálta volna fel a vacsorát. Mivel a munkaidőm mindig délután kettőkor kezdődött és este hatkor ért véget, soha nem mehettem délelőtt plusz pénzt keresni. 24 órás nyitva tartás mellett mindig volt állandó személyzet.
Háztartásunk nem igazán igényelt sok pénzt. Ételt alig ettünk, este nem használtunk elektromos áramot. Viszont a benzinpénz és a ruhákra fordított összeg magas volt. Leila és Destheni értettek valamit a varráshoz, mert ők intézték mindig a mindennapi öltözetünket. Volt, hogy csak anyagot vettek és elővarázsolták a végén egy szép darabot. A lényeg, hogy ennyi munkával sosem szenvedtünk semmiben hiányt.
A műszakom nagyon gyorsan véget ért és Leila ott várt rám a parkolóban . Szempillantás alatt haza értünk. Fél hétkor az egész család a nappaliban várakozott, természetesen Estherre.
- Bocsi, hogy késtem. - mosolygott, mikor belépett az ajtón. Ha nem ismertem volna már régóta el is hittem volna ártatlan szavait. De sajnos már késő volt.
- Ne is zavartasd magad! Már hozzászoktunk. - legyintett Guy, miközben felállt a fotelből.
Az ajtó bezárása után elindultunk az erdő sűrűjébe. Én mentem elöl a kitaposott ösvényen, mögöttem Destheni haladt. Mintha egy gyászszertartásra készülődtünk volna, olyan csendesen haladtunk a még elég világosnak mondható erdőben. Egy lélek sem járt erre felé. A fák visszaverték a madárhangokat és a csörgedező patak moraját. Lassan haladva is - mert sehova sem siettünk - időben odaértünk a megszokott helyünkre. Egy barlang, bent egészen az erdő mélyén jelentette számunkra - mármint ruháink számára - a biztos menedéket. Moha és páfrányok már néhány éve körülölelték a bejáratot. Igazság szerint, látszatra kicsit sem hasonlított barlangra. Guy-jal kerestünk egy jó nagy darab vékony fakérget és ajtó helyett odaillesztettük a főnyíláshoz. Bent csak polcok voltak, a nevünk kezdőbetűjével ellátva. Ruháinkat leterítettük ezekre, majd megvártuk egymást.
A meztelenség már nem okozott számunkra problémát. Elég hosszú ideje éltünk már együtt ahhoz, hogy hozzászokjunk a látványhoz. Testünk úgy is teljesen eltorzult és így ruhadarabjainkat elhagytuk volna, úgyhogy közös megegyezés után így döntöttünk.
Amint mindenki kész lett, visszazártuk a bejáratot és lassan elindultunk a szokott helyre. Egy kis rét az erdő közepén nyújtotta az átváltozáshoz szükséges teret. Az égre pillantva nyugtáztam, hogy mindjárt itt az idő. Kis körbe helyezkedtünk el, hogy mindenki lásson mindenkit. Az erdő egyre sötétebb és hátborzongató arcát mutatta a kis tisztás körül.
Az átváltozás mindig akkor történt, mikor a hold - akár a felhők mögött - feltűnt és bevilágította a testünket. Persze, ha a felhők eltakarták a kilátást, akkor a világítás elmaradt, de az energiáját éreztük a bőrünkön. A mai estén tökéletesen látszott az égitest és bevilágította a teret. Visszafojtott sikollyal a földre rogytam a fájdalomtól miatt és a mellkasomat szorítottam. Kidülledt ereim még erősebben pumpálták a vért. Füleim éktelenül zúgtak, de Leila utolsó ordítását még hallottam. Szememet erősen szorítottam és könyörögtem, hogy legyen vége. Egy erős nyomás taszította össze a két tüdőmet, a maradék oxigént is kinyomva szervezetemből.
Fájdalom egy pillanat alatt véget ért. Ahogy körbenéztem testvéreimen, láttam, hogy az ő átalakulásuk is már a végét járta. Esther még a földön feküdt görcsölve, sikítva és nyüszítve. Egy villanás alatt megszűnt létezni a fájdalma és démon alakban állt - illetve lebegett - előttem.
Furcsa volt, hogy démon alakban minden érzelmünk kikapcsolt, csak a nyers gyilkolás takarta az ijesztő külsőnket. Egy fekete lepellel fedett szellem - kézzel nem fogható - alak, ami kísértetiesen elmosódott az erdő és a fák sokaságában. A fekete lepel nélkül emberi szem számára teljesen láthatatlanok voltunk. Hogy miért kellett köntös, ha úgy is emberekre vadásztunk? Maradhattunk volna teljesen áttetszőek, ha a gyanútlan erdőben kószáló kirándulókat akartuk zsákmányba ejteni, nemigaz? Talán így elkerülhető lett volna a halálfélelem és a menekülés, amit akkor láttak, amikor egy szakadt külsejű árny üldözte őket.
A fedő textil igazság szerint arra szolgált, hogy felismerjük egymást. Nem tudhattuk, hogy mennyi alakváltó démon mászkált rajtunk kívül. Nekünk meg volt ez a kis “egyen-jelmezünk”, ami elősegítette, hogy ne támadjunk egymásra. Hiszen nem minden fajtársunk volt olyan jó módú, mint mi.
Néha szerettem volna sírva, hisztizve elrohanni ebből a világból, akár egy kislány. Nem számított volna, hogy hova, csak el innen, jó messzire. Ezt az egész démonos mizériát gyűlöltem tiszta szívemből. A gyilkolás nem boldogított.
Egyszerre indultunk el vadászni különböző irányokba. Én az erdő nyugati oldala felé vettem az irányt. Az éhség rettenesen égette a torkomat. Meresztettem a szememet valami féle táplálék után. Mikor már majdnem feladtam, megláttam a tökéletese célpontot. Szegény eltévedt turista rosszkor volt rossz helyen. Pánikolva kereste az erdőből kivezető utat, mikor meglátgott. Hosszú percekig farkasszemet néztünk. Éreztem a benne tomboló feszültséget, aztán futásnak eredt. Mint egy macska, aki az egeret akarta megfogni, úgy iramodtam utána. Szinte teljesen feleslegesnek éreztem ezt a kergetőzést. Csak a még megmaradt tudatalattimat kínozta szegény ember. Nem akartam megölni, de az ösztönök erősebben voltak.
Mikor beértem, muszáj volt elé állnom, mert különben egész éjjel ezt játszhattuk volna. Puszta kézzel képtelen voltam megérinteni, mivel kezem sem volt. Csak felé emeltem csonka szellemszerű végtagomat, mire ő kidülledt szemekkel bámult rám. Láttam benne a félelmet és a kíváncsiságot az irányomba. 46 év körüli férfinak tűnt, talán még családja is volt. Nem vártam tovább, mert a bűntudat, ami egyre jobban hatalmasodott el bennem, arra biztatott, hogy hagyjam menekülni.
Felé emeltem mindkét karomat, megfogtam az arcát. Éreztem az ereiből áradó melegséget. Egy pillanatra a gyilkolás előtt az otthonom - a valódi otthonom - jutott eszembe. Vörös, pont szemeimmel mélyen a szemébe néztem. Teste éltető erejét már az én szívemben éreztem. Folyamatosan, szívtam el belőle az ártatlan életét. Minél gyorsabban igyekeztem végrehajtani a mészárszéki feladatot. Mikor végeztem, élettelenül esett le elém a földre. Teste hófehér volt, szemei feketék és szemöldöke fölött egy vágásszerű vonalka húzódott. Ezt a kis rést én okoztam, innen szívtam el előle a erejét, akár egy pók.
˜*•.•*˜
- Jól vagy? - kérdezte Destheni, miközben vonultunk vissza a reggeli napsütésben a házunkhoz. Kérdése igencsak elgondolkoztatott. Jól vagyok? - ezt kérdeztem magamtól én is. A válasz egyszerűbb volt, mint gondoltam. Nem. Én soha nem voltam jól. Mióta alakváltó, lélekzabáló szörnyeteg lettem, az összes emberi érzelem eltűnt belőlem. Éjjel gyilkoltam, nappal a gyilkosság miatt volt bűntudatom. Az egész életemet William szúrta el, és ezt a testvéreim is pontosan így érezték.
- Igen. - hazudtam a szemébe. Ezek a könnyed hazugságok már gyakorlottan ömlöttek belőlem. Hiszen az egész életem ebből állt. Ez a kis apróság már igazán nem jelentett semmit.
- Pedig nem úgy nézel ki. - erősködött. Most komolyan? Nem nézek ki jól? - akartam a fejéhez vágni. Neki soha nem volt bűntudata. Ő a karót nyelt Destheni marad mindig is. Aki csak simán megölt egy ártatlan embert, aztán elő tudta adni a világ felé a kis színjátékát. A tökéletesen tanuló példás magatartással bíró strébert. Gratula neki! Kétszínűségénél már csak a színjátéka volt rosszabb, amit előadott.
Nem válaszoltam. Fölöslegesnek találtam. Agyban elküldtem őt a fenébe, és ez bőven elég volt. Utálatomat iránta már nem múlhatja felül semmivel.
Házba érve felmentem a szobámba, végignyúltam az ágyon és bámultam a plafont. Reggel tíz óra körül volt, a nap már szikrázóan sütött be az ablakon. Az újraüvegezett ablak valahogy sokkal szebben adta át a kinti fényt, mint az előző, amit Esther kitört - velem.
- Bertie? Bent vagy? - kopogott Leila az ajtómon. Majd' leestem az ágyról ijedtemben. Órámra nézve nyugtáztam, hogy egy kicsit elaludtam. Kijelzője 3 órát mutatott. Kicsit nagyon elaludtam...
- Igen, itt vagyok! - kiáltottam, miközben próbáltam összeszedni gondolataimat és visszatérni a jelenbe - Gyere be!
- Aludtál? - mosolyogva nézett végig nyúzott arcomon. Tudta a választ. - De nem ezért jöttem. - kíváncsian vontam fel szemöldökömet a hír hallatán. - Nem jössz le egy kicsit játszani? - biccentett fejével az ajtó felé.
- Játszani? - kikerekedett szemmel bámultam rá, miközben felálltam az ágyról és ruhákat pakoltam ki magamnak a szekrényemből.
- Aha. Felelsz vagy mersz? - csillogott a tekintete. - Olyan régen szórakoztunk már együtt. És különben is - nyafogott - nem sok időnk van már az iskoláig. Érezzük kicsit jól magunkat. - Kérlelő szemmel nézett rám.
- Mindjárt lemegyek. - mondtam kevés jókedvvel. Válasza csak egy mosoly volt.
Miután átöltöztem, lassú lépteket tettem a lépcső felé. Az egész emelet üres volt. Lenről viszont hangos zene szólt. Leérve megláttam a játék helyszínét. Csomó pia, - persze alkoholos és alkohol mentes - üres üvegek és családtagjaim a földön gubbasztva. Leila rám nézett és fülig érő szájjal invitált közéjük.
- Na, kezdhetjük? - mindenki bólintott. Megfogta a sörösüveg és egy mozdulattal megpörgette. - Ja, igen. Játékszabályok. Aki pörget az kérdez. Akire mutat az üveg szája, az válaszol. Ha felesz, akkor egyértelműen a kérdésre kell válaszolnod, ha pedig mersz, akkor meg kell csinálnod, amit mond a pörgető.
Végig az üveget bámultam. Forgása egyre lassult, majd megállapodott rajtam. Tekintetemet Leila szemébe fúrtam, vártam a kérdését. Elgondolkozó fejjel viszonozta tekintetemet, majd jött a kérdése:
-Felelsz vagy mersz? - kérdezte. Látszott, hogy mit akar hallani, de nem mentem bele a játékába.
Felelek! - jelentettem ki mosolyogva.
Várod már az iskolát? - ledöbbenten bámultam rá. Komolyan ezt kérdezte? Mint egy ovis találkozó... De aztán megsajnáltam. Annyira igyekezett, hogy együtt legyünk végre és játszunk. Nem akartam elrontani az örömét, úgyhogy visszamentem a dedóba és válaszoltam.
- Őszintén szólva igen. - válaszom feltűnően igaznak hangzott. Mert az is volt. Vártam az iskolát.
Most én pörgettem. Az üveg hosszú forgás után Guy-ra nézett.
- Felelsz vagy mersz?
- Felelek? - ő sem akart semmilyen megalázó feladatot vállalni.
- Lehet személyesebb kérdést is feltenni? - néztem Leilara. Bólintott.
- Akkor, ... Mikor voltál utoljára csajjal? - mosolyogtam kacéran. Egy pillanatra elgondolkozott, aztán kijelentette kicsit félénken:
- Még nem voltam lánnyal. - lesütötte tekintetét. Szégyellte a dolgot. Hitetlenkedve bámultam rá. De mielőtt kérdezhettem volna, megragadta az üveget és pörgetett. Esther következett.
Néhány pia után már vidámabb volt a helyzet és egymást követték a kínosabbnál kínosabb kérdések.
- Hány pasival voltál már a héten? - kérdezte Guy Esthert.
- Öttel. - röhögött. Kecses ujjaival a palackért nyúlt. Én következtem.
- Felesz vagy mersz? - gonosz tekintettel követte az enyémet.
- Merek. - már pár pohár pálinka után belementem a játékába.
- A suliban, majd mutatok neked egy csajt, akármilyen neked össze kell vele jönnöd. Majd kicsit megdöngeted, aztán nem tudom... Ha akarsz maradj vele. - mosolygott gonoszan és az egyik szemöldökét húzogatta kecsegtetően. Nem volt más választásom, így belementem.
Az este igazából csak érzelmes és szerelemmel kapcsolatos kérdések hangoztak el leginkább. Mindannyiuk számára ezt a témát lett volna a legszebb átélni.
Nagyon sok mindent tudtam meg testvéreimről. Például Guy még nem volt lánnyal, Leila szeretne szerelmes lenni és Esther egy hivatásossal is felér.
Változatosan telt ez a mai nap. Leginkább azon aggódtam, hogy Esther ne valami undorító csajt válasszon nekem. Ezt néztem ki belőle, igazság szerint. Semmiképpen sem fog nekem kegyelmezni, úgyhogy már előre ki voltam akadva ezen.
De soha nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap... Nem igaz?
Én gyorsétteremben voltam felszolgáló, Destheni külön órákat adott egy tanítási központban olyan embereknek, akik valamilyen tantárgyban nem voltak jók, Guy pedig kézbesítőként tevékenykedett.
És végül Esther ... Na ez jó kérdés. Azt pontosan nem tudtam, hogy mivel kereste a kenyerét, de talán kocsmában vagy az utcasarkon csalta ki az emberek pénzét.
Leila vitt be engem is a Monet's gyorsétteremhez. Ez a kis büfé nem volt túlságosan messze az otthonunktól. Két várossal odébb, az autópálya szélén helyezkedett el, hogy az éppen éhes vezetők betérhessenek gyorsan enni valamit.
Mióta ide költöztünk Oregonba, ebben a kis koszos épületben dolgoztam. Many a tulajdonos kicsit zsugori ember volt, mindenen spórolt, amin csak lehetett. Fizetés emelést nem kaptam, de valahogy megértettem. Soha sem túlóráztam. Kicsit furcsa is lett volna, ha egy démon szolgálta volna fel a vacsorát. Mivel a munkaidőm mindig délután kettőkor kezdődött és este hatkor ért véget, soha nem mehettem délelőtt plusz pénzt keresni. 24 órás nyitva tartás mellett mindig volt állandó személyzet.
Háztartásunk nem igazán igényelt sok pénzt. Ételt alig ettünk, este nem használtunk elektromos áramot. Viszont a benzinpénz és a ruhákra fordított összeg magas volt. Leila és Destheni értettek valamit a varráshoz, mert ők intézték mindig a mindennapi öltözetünket. Volt, hogy csak anyagot vettek és elővarázsolták a végén egy szép darabot. A lényeg, hogy ennyi munkával sosem szenvedtünk semmiben hiányt.
A műszakom nagyon gyorsan véget ért és Leila ott várt rám a parkolóban . Szempillantás alatt haza értünk. Fél hétkor az egész család a nappaliban várakozott, természetesen Estherre.
- Bocsi, hogy késtem. - mosolygott, mikor belépett az ajtón. Ha nem ismertem volna már régóta el is hittem volna ártatlan szavait. De sajnos már késő volt.
- Ne is zavartasd magad! Már hozzászoktunk. - legyintett Guy, miközben felállt a fotelből.
Az ajtó bezárása után elindultunk az erdő sűrűjébe. Én mentem elöl a kitaposott ösvényen, mögöttem Destheni haladt. Mintha egy gyászszertartásra készülődtünk volna, olyan csendesen haladtunk a még elég világosnak mondható erdőben. Egy lélek sem járt erre felé. A fák visszaverték a madárhangokat és a csörgedező patak moraját. Lassan haladva is - mert sehova sem siettünk - időben odaértünk a megszokott helyünkre. Egy barlang, bent egészen az erdő mélyén jelentette számunkra - mármint ruháink számára - a biztos menedéket. Moha és páfrányok már néhány éve körülölelték a bejáratot. Igazság szerint, látszatra kicsit sem hasonlított barlangra. Guy-jal kerestünk egy jó nagy darab vékony fakérget és ajtó helyett odaillesztettük a főnyíláshoz. Bent csak polcok voltak, a nevünk kezdőbetűjével ellátva. Ruháinkat leterítettük ezekre, majd megvártuk egymást.
A meztelenség már nem okozott számunkra problémát. Elég hosszú ideje éltünk már együtt ahhoz, hogy hozzászokjunk a látványhoz. Testünk úgy is teljesen eltorzult és így ruhadarabjainkat elhagytuk volna, úgyhogy közös megegyezés után így döntöttünk.
Amint mindenki kész lett, visszazártuk a bejáratot és lassan elindultunk a szokott helyre. Egy kis rét az erdő közepén nyújtotta az átváltozáshoz szükséges teret. Az égre pillantva nyugtáztam, hogy mindjárt itt az idő. Kis körbe helyezkedtünk el, hogy mindenki lásson mindenkit. Az erdő egyre sötétebb és hátborzongató arcát mutatta a kis tisztás körül.
Az átváltozás mindig akkor történt, mikor a hold - akár a felhők mögött - feltűnt és bevilágította a testünket. Persze, ha a felhők eltakarták a kilátást, akkor a világítás elmaradt, de az energiáját éreztük a bőrünkön. A mai estén tökéletesen látszott az égitest és bevilágította a teret. Visszafojtott sikollyal a földre rogytam a fájdalomtól miatt és a mellkasomat szorítottam. Kidülledt ereim még erősebben pumpálták a vért. Füleim éktelenül zúgtak, de Leila utolsó ordítását még hallottam. Szememet erősen szorítottam és könyörögtem, hogy legyen vége. Egy erős nyomás taszította össze a két tüdőmet, a maradék oxigént is kinyomva szervezetemből.
Fájdalom egy pillanat alatt véget ért. Ahogy körbenéztem testvéreimen, láttam, hogy az ő átalakulásuk is már a végét járta. Esther még a földön feküdt görcsölve, sikítva és nyüszítve. Egy villanás alatt megszűnt létezni a fájdalma és démon alakban állt - illetve lebegett - előttem.
Furcsa volt, hogy démon alakban minden érzelmünk kikapcsolt, csak a nyers gyilkolás takarta az ijesztő külsőnket. Egy fekete lepellel fedett szellem - kézzel nem fogható - alak, ami kísértetiesen elmosódott az erdő és a fák sokaságában. A fekete lepel nélkül emberi szem számára teljesen láthatatlanok voltunk. Hogy miért kellett köntös, ha úgy is emberekre vadásztunk? Maradhattunk volna teljesen áttetszőek, ha a gyanútlan erdőben kószáló kirándulókat akartuk zsákmányba ejteni, nemigaz? Talán így elkerülhető lett volna a halálfélelem és a menekülés, amit akkor láttak, amikor egy szakadt külsejű árny üldözte őket.
A fedő textil igazság szerint arra szolgált, hogy felismerjük egymást. Nem tudhattuk, hogy mennyi alakváltó démon mászkált rajtunk kívül. Nekünk meg volt ez a kis “egyen-jelmezünk”, ami elősegítette, hogy ne támadjunk egymásra. Hiszen nem minden fajtársunk volt olyan jó módú, mint mi.
Néha szerettem volna sírva, hisztizve elrohanni ebből a világból, akár egy kislány. Nem számított volna, hogy hova, csak el innen, jó messzire. Ezt az egész démonos mizériát gyűlöltem tiszta szívemből. A gyilkolás nem boldogított.
Egyszerre indultunk el vadászni különböző irányokba. Én az erdő nyugati oldala felé vettem az irányt. Az éhség rettenesen égette a torkomat. Meresztettem a szememet valami féle táplálék után. Mikor már majdnem feladtam, megláttam a tökéletese célpontot. Szegény eltévedt turista rosszkor volt rossz helyen. Pánikolva kereste az erdőből kivezető utat, mikor meglátgott. Hosszú percekig farkasszemet néztünk. Éreztem a benne tomboló feszültséget, aztán futásnak eredt. Mint egy macska, aki az egeret akarta megfogni, úgy iramodtam utána. Szinte teljesen feleslegesnek éreztem ezt a kergetőzést. Csak a még megmaradt tudatalattimat kínozta szegény ember. Nem akartam megölni, de az ösztönök erősebben voltak.
Mikor beértem, muszáj volt elé állnom, mert különben egész éjjel ezt játszhattuk volna. Puszta kézzel képtelen voltam megérinteni, mivel kezem sem volt. Csak felé emeltem csonka szellemszerű végtagomat, mire ő kidülledt szemekkel bámult rám. Láttam benne a félelmet és a kíváncsiságot az irányomba. 46 év körüli férfinak tűnt, talán még családja is volt. Nem vártam tovább, mert a bűntudat, ami egyre jobban hatalmasodott el bennem, arra biztatott, hogy hagyjam menekülni.
Felé emeltem mindkét karomat, megfogtam az arcát. Éreztem az ereiből áradó melegséget. Egy pillanatra a gyilkolás előtt az otthonom - a valódi otthonom - jutott eszembe. Vörös, pont szemeimmel mélyen a szemébe néztem. Teste éltető erejét már az én szívemben éreztem. Folyamatosan, szívtam el belőle az ártatlan életét. Minél gyorsabban igyekeztem végrehajtani a mészárszéki feladatot. Mikor végeztem, élettelenül esett le elém a földre. Teste hófehér volt, szemei feketék és szemöldöke fölött egy vágásszerű vonalka húzódott. Ezt a kis rést én okoztam, innen szívtam el előle a erejét, akár egy pók.
˜*•.•*˜
- Jól vagy? - kérdezte Destheni, miközben vonultunk vissza a reggeli napsütésben a házunkhoz. Kérdése igencsak elgondolkoztatott. Jól vagyok? - ezt kérdeztem magamtól én is. A válasz egyszerűbb volt, mint gondoltam. Nem. Én soha nem voltam jól. Mióta alakváltó, lélekzabáló szörnyeteg lettem, az összes emberi érzelem eltűnt belőlem. Éjjel gyilkoltam, nappal a gyilkosság miatt volt bűntudatom. Az egész életemet William szúrta el, és ezt a testvéreim is pontosan így érezték.
- Igen. - hazudtam a szemébe. Ezek a könnyed hazugságok már gyakorlottan ömlöttek belőlem. Hiszen az egész életem ebből állt. Ez a kis apróság már igazán nem jelentett semmit.
- Pedig nem úgy nézel ki. - erősködött. Most komolyan? Nem nézek ki jól? - akartam a fejéhez vágni. Neki soha nem volt bűntudata. Ő a karót nyelt Destheni marad mindig is. Aki csak simán megölt egy ártatlan embert, aztán elő tudta adni a világ felé a kis színjátékát. A tökéletesen tanuló példás magatartással bíró strébert. Gratula neki! Kétszínűségénél már csak a színjátéka volt rosszabb, amit előadott.
Nem válaszoltam. Fölöslegesnek találtam. Agyban elküldtem őt a fenébe, és ez bőven elég volt. Utálatomat iránta már nem múlhatja felül semmivel.
Házba érve felmentem a szobámba, végignyúltam az ágyon és bámultam a plafont. Reggel tíz óra körül volt, a nap már szikrázóan sütött be az ablakon. Az újraüvegezett ablak valahogy sokkal szebben adta át a kinti fényt, mint az előző, amit Esther kitört - velem.
- Bertie? Bent vagy? - kopogott Leila az ajtómon. Majd' leestem az ágyról ijedtemben. Órámra nézve nyugtáztam, hogy egy kicsit elaludtam. Kijelzője 3 órát mutatott. Kicsit nagyon elaludtam...
- Igen, itt vagyok! - kiáltottam, miközben próbáltam összeszedni gondolataimat és visszatérni a jelenbe - Gyere be!
- Aludtál? - mosolyogva nézett végig nyúzott arcomon. Tudta a választ. - De nem ezért jöttem. - kíváncsian vontam fel szemöldökömet a hír hallatán. - Nem jössz le egy kicsit játszani? - biccentett fejével az ajtó felé.
- Játszani? - kikerekedett szemmel bámultam rá, miközben felálltam az ágyról és ruhákat pakoltam ki magamnak a szekrényemből.
- Aha. Felelsz vagy mersz? - csillogott a tekintete. - Olyan régen szórakoztunk már együtt. És különben is - nyafogott - nem sok időnk van már az iskoláig. Érezzük kicsit jól magunkat. - Kérlelő szemmel nézett rám.
- Mindjárt lemegyek. - mondtam kevés jókedvvel. Válasza csak egy mosoly volt.
Miután átöltöztem, lassú lépteket tettem a lépcső felé. Az egész emelet üres volt. Lenről viszont hangos zene szólt. Leérve megláttam a játék helyszínét. Csomó pia, - persze alkoholos és alkohol mentes - üres üvegek és családtagjaim a földön gubbasztva. Leila rám nézett és fülig érő szájjal invitált közéjük.
- Na, kezdhetjük? - mindenki bólintott. Megfogta a sörösüveg és egy mozdulattal megpörgette. - Ja, igen. Játékszabályok. Aki pörget az kérdez. Akire mutat az üveg szája, az válaszol. Ha felesz, akkor egyértelműen a kérdésre kell válaszolnod, ha pedig mersz, akkor meg kell csinálnod, amit mond a pörgető.
Végig az üveget bámultam. Forgása egyre lassult, majd megállapodott rajtam. Tekintetemet Leila szemébe fúrtam, vártam a kérdését. Elgondolkozó fejjel viszonozta tekintetemet, majd jött a kérdése:
-Felelsz vagy mersz? - kérdezte. Látszott, hogy mit akar hallani, de nem mentem bele a játékába.
Felelek! - jelentettem ki mosolyogva.
Várod már az iskolát? - ledöbbenten bámultam rá. Komolyan ezt kérdezte? Mint egy ovis találkozó... De aztán megsajnáltam. Annyira igyekezett, hogy együtt legyünk végre és játszunk. Nem akartam elrontani az örömét, úgyhogy visszamentem a dedóba és válaszoltam.
- Őszintén szólva igen. - válaszom feltűnően igaznak hangzott. Mert az is volt. Vártam az iskolát.
Most én pörgettem. Az üveg hosszú forgás után Guy-ra nézett.
- Felelsz vagy mersz?
- Felelek? - ő sem akart semmilyen megalázó feladatot vállalni.
- Lehet személyesebb kérdést is feltenni? - néztem Leilara. Bólintott.
- Akkor, ... Mikor voltál utoljára csajjal? - mosolyogtam kacéran. Egy pillanatra elgondolkozott, aztán kijelentette kicsit félénken:
- Még nem voltam lánnyal. - lesütötte tekintetét. Szégyellte a dolgot. Hitetlenkedve bámultam rá. De mielőtt kérdezhettem volna, megragadta az üveget és pörgetett. Esther következett.
Néhány pia után már vidámabb volt a helyzet és egymást követték a kínosabbnál kínosabb kérdések.
- Hány pasival voltál már a héten? - kérdezte Guy Esthert.
- Öttel. - röhögött. Kecses ujjaival a palackért nyúlt. Én következtem.
- Felesz vagy mersz? - gonosz tekintettel követte az enyémet.
- Merek. - már pár pohár pálinka után belementem a játékába.
- A suliban, majd mutatok neked egy csajt, akármilyen neked össze kell vele jönnöd. Majd kicsit megdöngeted, aztán nem tudom... Ha akarsz maradj vele. - mosolygott gonoszan és az egyik szemöldökét húzogatta kecsegtetően. Nem volt más választásom, így belementem.
Az este igazából csak érzelmes és szerelemmel kapcsolatos kérdések hangoztak el leginkább. Mindannyiuk számára ezt a témát lett volna a legszebb átélni.
Nagyon sok mindent tudtam meg testvéreimről. Például Guy még nem volt lánnyal, Leila szeretne szerelmes lenni és Esther egy hivatásossal is felér.
Változatosan telt ez a mai nap. Leginkább azon aggódtam, hogy Esther ne valami undorító csajt válasszon nekem. Ezt néztem ki belőle, igazság szerint. Semmiképpen sem fog nekem kegyelmezni, úgyhogy már előre ki voltam akadva ezen.
De soha nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap... Nem igaz?
Hogy
tetszett a fejezet? Kérlek írjátok meg nekem kommentben!
Hozzászólások az előző blogomból:
Vicky221:
Nekem eddig ez a
fejezet tetszett a legjobban *-*
A vadászós résznél
szinte láttam magam előtt a menekülő turista rémült arcát.
Már nagyon várom a
következő fejezetet, és rettentően kíváncsi vagyok, hogy Esther milyen csajt
talál Bertie számára.
Remélem, hamar
felrakod a frisset!
Csak így tovább!
;)
Vicky ^.^
Minipötyipuding:
Vicky221 ! :)
Ennek nagyon
örülök. Szegény turista... amúgy én is nagyon sajnáltam :D
Estherről és a
csajról meg sajnos nem fogok mondani semmi konkrétat, csak annyit, hogy meg
fogtok rajta lepődni, NAGYON. És főleg az lesz az érdekes, amit a csaj fog
kiváltani. Meghatározó szerepe lesz a folytatásban :) De ennyi új elég is ...
Köszönöm a
kommentedet :)
Pusszantás
Alexa:
Hellóka!!
Szerintem is
nagyon izgalmas volt ez a rész!!! :)
Húúú a
vadászat!!!! :) Hát nem is tudom mit írhatnék... fantasztikus!
Pusszancs!
Minipötyipuding:
Alexa!
Nagyon köszönöm a
megjegyzésedet. Igen, a vadászat... Sokan mondták, hogy az különösen furcsán
elnyerte a tetszésüket. Igazából pont ez volt a célom :)
Köszi még egyszer.
Puszi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése