8. fejezet - A köd

Sziasztok, drágáim!

Mint látjátok, frissel jövök. Először is ezer bocsánat, hogy nem hoztam időben (hétfőn). Első sorban azért nem, mert újra csináltam az egész blogot és ehhez időre volt szükségem. Meg sok volt a héten a tanulnivaló stb. Szerintem ne menjünk bele, mert órákig lehetne itt magyarázkodni :D

Kicsit elcsúsztam a fejezetekkel, eredetileg nem ezt a címet adtam volna ennek a résznek és nem erről szólt volna, de hirtelen megjött az ihlet és úgy éreztem, muszáj leírnom ezt!

Emellett új szavazásokat is készítettem, amikre léccives szavazzatok! :) Alap dolgok szerintem, úgyhogy nem lesz megerőltető a véleményeteket bepöttyözni. A FEJEZETHEZ TALÁLTOK KIEGÉSZÍTÉST IS FELÜL A KIEGÉSZÍTÉS MENÜBEN. ÉRDEMES MEGNÉZNI, MERT SZÉP KÉPEKET KERESTEM!! 

ZENÉT KETTŐT KAPTOK, LEHET VÁLOGATNI. ÉN IS EZEK MELLETT ÍRTAM, SZERINTEM ÚGY KÖNNYEBB OLVASNI IS! A CSILLAGOS RÉSZHEZ ODATETTEM A MÁSODIK VIDIT, DE AZT CSAK AHHOZ HALLGASSÁTOK, AMIKOR VÉGE A CSILLAGNAK, TÉRJETEK VISSZA AZ EREDETIHEZ! JA, ÉS ÉN CSOKIT IS ETTEM, MIELŐTT ÍRTAM VOLNA, SZERINTEM AZ MÉG JOBBAN MEGHOZZA HOZZÁ A KELLŐ HATÁST!

Kérlek titeket, ha tetszik a fejezet írjátok meg vélemény formájában!

Köszönöm szépen azokat, amiket eddig kaptam, nagyon hálás vagyok értük!!!!!! :) A rendszeres olvasóimat is kérem, hogy szavazzanak és komizzanak, hiszen azért rendszeres olvasók!

Nem is szaporítanám tovább a szót, itt a fejezet. Kicsit hosszúra sikerült, remélem, nem haragszotok ez miatt. :$

Jó olvasást!

Minipötyipuding (Cathy R.)

8. fejezet – A köd

- Bertie –

,,Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.”

Az erdőbe vezető úton meg sem szólaltam. Az előbb olvasott adatokat és információkat próbáltam feldolgozni – nem sok sikerrel. Leila sem volt túl beszédes kedvében. Csak a földet bámulta és néha felnézett a szemembe. Mindketten tudtuk a titkot.

Pillantása elgyötört volt és bánatos. Máskor nem bírt csöndben maradni, csak locsogott és locsogott olykor érthetetlen dolgokat. Néha elmosolyodtam ezen és éreztem, hogy minden rendben volt.

De most a cserfes kislány – aki eddig az életembe az egyetlen boldogságot csempészte – rosszkedvű és bánatos volt. Hirtelen úgy éreztem, minden kihullott a kezemből. A menedék nem volt menedék, helyette a nyers valóság maradt. Az erdő, a többiek, a sok titok, amire fény derült. A valóság. Eltűnt az álomvilág és helyette maradt az az érzés, ami az átváltozásunkkor.

Eddig hittünk valamiben. Hittük, hogy egyszer megmenekülhetünk ebből a szörnyű démonvilágból.

Leila szomorúsága csak az én hibám volt. Bűntudatomat próbáltam azzal csillapítani, hogy legalább megtudta az igazat. De miért éreztem magam mégis rosszul?

Mert tudtam, hogy önző dolog volt, amit tettem. Egész éjjel ezen járt az agyam, próbáltam megfejteni a rejtélyt, amit William naplója tartalmazott. Pár információ már a birtokomban volt, de mégsem tűnt elégnek. Túl sok üres, tátongó lyuk maradt a tények között.

Puszta létezésével vonzott magához és tudat alatt irányított minket. Amit akart, hogy megcsináljuk, azt megcsináltuk. Választásunk tehát nem volt. Mindenképpen meg kellett keresnünk az angyalt.

Most, hogy kiderült számomra, soha többé nem szabadulhatok ebből a démonos mizériából kicsit magamba voltam roskadva. A magányosság és a tudat, hogy most már örökre egyedül leszek, aggasztott.

Állítólag mindenki megtalálja az igaz és egyetlen társát. Fájt, hogy én mégis egyedül voltam és a sok szerelmes embert kellett néznem, amit kézen fogva sétáltak. Legszívesebben odarohantam volna hozzájuk és teli torokból üvöltöttem volna, hogy ne legyenek már ilyen boldogok.

Mikor már elegem lett az önsajnálatból, végre tudtam a vadászatra koncentrálni. Úgy döntöttem, hogy inkább kikapcsolom az emberi érzéseimet és csak az ösztöneimre fogok hagyatkozni. A vadságnak és az erőszaknak szabad utat engedtem, megbánás és bűntudat nélkül szívtam ki egy medve életerejét. Küzdeni sem volt ideje szegény állatnak, olyan gyorsan végeztem vele.

Sajnos nem tudtam teljesen érzéketlenné válni. Puhányságom legyőzött és egy embert menekülni hagytam, aki az erdőben kóborolt és kereste a barátja.

- Mike! Mike, itt vagy valahol? Mike! – hangja már kétségbeesett volt. Hisztérikus sírógörcsöt kapott és le-föl rohangált a fák között.

A kísértés nagyon nagy volt. Aztán egyszer csak megsajnáltam, mert hallottam, hogy Esther éppen Mike-ot marcangolja darabokra az tisztás szélén. Szegény lány soha többet nem látta a barátját.

Szánalmat és együttérzést éreztem vele szemben. Fél órán keresztül követtem és nem tudtam meghazudtolni magamat. Öld már meg! Már úgysincs semmi értelme az életének! Elvesztette a pasiját, valószínűleg nagyon ki lesz akadva, ha megtudja… Legalább megkíméled az idegösszeomlástól! Tedd már meg! Na! – biztattam magam kétségbeesetten. Olyan könnyű lett volna mögé lopódzni és elkapni a nyakát. Eltörni karjait és megbénítani egy nyakkitöréssel, majd kiszívni az erejét.

A lány már-már összeesett a kimerültségtől és egyre könnyebben becserkészhető prédának tűnt. Még néha felkiáltott, de a keresést nem adta fel. Nagyon szerette a fiút és ez még jobban fájt. Meg akartam szüntetni az ő és a saját fájdalmamat is. Szegény, mikor rádöbbent volna, hogy soha többet nem látja Mike-ot, akkor összetört volna.

Démonként éreztem a körülöttem lévő lények érzelmi állapotát. Őszintén szólva utáltam, hogy mindig bele kellett bújnom mások bőrébe és az olyan dolgokról is kellett tudnom, amikre nem voltam kíváncsi. Legszívesebben kikapcsoltam volna ezt a képességemet, de nem lehetett. Ez volt a végzetem, ami egyre jobban elnyelt. A fájdalom, félelem és a végtelen szeretet – persze, amiket próbáltam magamtól távol tartani – attól függően, hogy az illető éppen milyen erősen koncentrált rá, én is annyira éreztem, csak egy kicsit felturbózva. Volt, mikor teljesen elöntött a gyász, fájdalom vagy éppen a mérhetetlenül nagy szerelem.

Tudtam, hogy úgy is végeznem kell vele, de valahogy megsajnáltam. Olyan erősen koncentrált a fiúra és fohászkodott az Istenhez, hogy majd’ összeestem a megsemmisítő erőktől. Istentől.

A démonok világ életükben egy dologtól rettegtek a legjobban. Attól, aki teremtette az angyalokat és a legfőbb jóságot képviselte, annak az ereje puszta létezésével megbénította a gonosz erőket. Isten nem volt jelen a való életben, mégis sokan követték és hittek benne. Benne és a jóságában, ami akár egy halálos helyzettől megvédhette őket

A lányból áramló erő megszédített és egy sziklára estem. Soha ez előtt még ilyet nem tapasztaltam. Egy áldozatomnál sem véltem felfedezni ekkora erő felszabadulást. Bódultan próbáltam megdörzsölni csonka végtagommal a szememet. Ahogy a lány egyre távolodott tőlem, úgy csökkent az előbbi bódultság, de még mindig nem tudtam felállni. Mindenképpen végezni akartam vele.

Tíz méterre elfutott és szólítgatta barátját. Semmi. A fák visszaverték hangját, aztán csend lett. Nem bírta tovább, kimerülten csuklott össze. Kezdte elhagyni a remény, de még mindig nem tudtam a közelébe férkőzni. Időközben feltápászkodtam és ismét megközelítettem.

Elhatározásom az volt, hogy egy gyors támadással ott termek és kitöröm a nyakát. Más választást nem hagyott. Meg kellett ölnöm. Támadásra készen állva felmértem, hány másodperc alatt tudok úgy mellette teremni, hogy ne bénítson meg a belőle áramló erő. Türelmem kezdett elfogyni és kezdtem magam úgy érezni, mint a macska, mikor egy madarat akar elkapni.

Mikor kidolgoztam tervem utolsó részletét is, elindultam villám gyorsan. Körülbelül húsz méter távolságban voltam tőle, mikor a szívembe szúrt valami elég erősen. Jóval bent voltam a lány erejének övezetében és nem tudtam menekülni. Fogva tartott. Szemem eközben vörössé változott és éktelen démonsikításban törtem ki. Úgy éreztem, mintha valaki fojtogatott volna.

Éreztem, hogy mindjárt itt a vég. Nagy puffanással értem földet, immár félig ember testben. Levegő után próbáltam kapkodni, de nem sikerült. Utolsó erőmmel a lányt kerestem a szememmel. Nem láttam mást, csak lila ködfoltot és őt. A köd engem is szorosan magába font és nem eresztett. Lassan eltűnt a köztünk lévő gát és eggyé váltam a furcsa ibolyaszínű folttal. Átjárta testemet és már nem küzdöttem ellene. Már elnyelt és úgysem volt miért életben maradnom.

˜*•.•*~

Szorosan lehunytam a szememet és próbáltam felidézni a lány arcát. Egy bál díszletét képzeltem el, ahol ő és Mike táncolnak. Halk zene szólt és a körülöttük táncoló párok mind elegáns ruhákban voltak. A terem inkább hasonlított egy iskolai tornateremhez, mint egy palotához. Kétségtelenül egy iskolai bálon voltak.

Hirtelen megváltozott a kép. Magamat véltem felfedezni a fiú ruhájában. Párom már nem az a lány volt, hanem egy gyönyörű szőke hajú teremtés. Háttal állt nekem, így az arcát nem láttam.

Majd ismét feltűnt valami. Illetve valaki. A szőke haj eltűnt, helyébe barna loknik díszelegtek a lány fején. Én körbe – körbe vezettem őt a termen. Testünk egyszerre ringatózott a lágy zenére, de még mindig nem láttam az arcát. Ekkor úgy gondoltam, hogy ideje a kezembe vennem a dolgot és lassan elkezdtem apró köröket leírni a lánnyal, hogy hadd lássam meg végre, ki is ő.

A felismerés, akár egy arculcsapás, úgy ért. Nickol nézett velem farkasszemet. Lassan egyik kezemmel végigsimítottam a vállán majd az arcához értem. Annyira valóságos volt az egész, hogy muszáj volt megcsókolnom. Lassan a derekán pihentetett kezemmel még szorosabban magamhoz húztam, másik kezemmel a füle mögé nyúltam. Mélyen a szemébe néztem, mire ő elmosolyodott. Számmal közelítettem az övéhez mindaddig, amíg végre megéreztem a világ legédesebb csókját.

Nem akartam abbahagyni, egyre nagyobb erővel vontam magamhoz. Lassan elengedte szájával az enyémet és kezeit a mellkasomra tette. Arca elgyötört volt, majdnem sírt. Próbálta leplezni, de nem ment neki. Mikor észrevette, hogy őt lesem, vajon mi lehet a baj, elmosolyodott és így szólt:

- Most már menned kell. – Óvatosan bontakozott ki ölelésemből és elindult az ajtó felé. Szívem hevesen zakatolt és nem értettem semmit. Talán ez volt a búcsúcsókja?

- Nicki! Várj! – rohantam utána. Közöttünk a távolság megsokszorozódott és minél jobban mentem felé, ő annál jobban távolodott. Elveszítettem. Megint. – Mi ez az egész?

Választ nem adott, csak mosolygott. Szerencsétlennek éreztem magam, mert míg itt volt mellettem megfoghattam volna, de elengedtem. Hagytam neki, hogy másodszor is elmenjen.

Már nem próbáltam utána rohanni, mindössze csak álltam és néztem, ahogy egyre jobban távolodik. A nagy terem már nem volt ott, helyette egy erdő fái magasodtak körülöttem. Nickol eltűnt a távolban.

˜*•.•*˜

Ismét éreztem azt a levegő nélküli világot, amit az álom előtt. Félig démon, félig ember testben vergődtem a földön és ordítottam teli torokból. A lila köd meg sem mozdult, ugyanúgy temetett minket maga alá. A lány csak sírt és sírt. Észre sem vett. Bizonyára nem festettem valami jól, ezért nem is bántam, hogy kimaradt ebből a jelenetből.

Tüdőmet és a többi belső szervemet kezdte teljesen megbénítani a köd. Mint egy partra vetett hal, úgy rángatóztam.

Egyre csak a lányt figyeltem, mikor forogni kezdett az egész világ. Éreztem, hogy vége. Végre vége. A távolság közöttünk nőtt és kettéágazott. Az egyik egy fehér ösvény volt, a másik egy fekete. Középen a lány feküdt a földön. Választás elé állított, ezt jól tudtam. Vagy a pokol, vagy a mennyország.

A választásom természetesen a fekete útra esett. Majdnem elindultam rajta, de előtte egy utolsó pillantást vetettem a földön fekvő teremtésre. Hirtelen egy sötét alak termett mellette és karját belevájta a lány hátába. Sikítani sem volt ideje, mert holtan dőlt oldalra.

A lila köd felszívódott és a két út is eltűnt. A halálával minden fájdalmam véget ért. A távolság ismét ugyanannyi volt és a forgás is abbamaradt. Gyengének éreztem magam, csak feküdtem a földön. Minden erőmet kiszívta belőlem.

A fekete leples alak egyre közeledett felém, aztán lehajolt hozzám és megnézte, jól vagyok-e. Nem ismertem fel, de ez jelen pillanatban nem is érdekelt. Intett, hogy menjek oda a megölt személyhez és fogyasszam el. Óvatosan megközelítettem és már nem árasztotta azt a borzalmas erőt.

Mikor végeztem vele, felnéztem az égre és láttam, hogy alkonyodik. Ebben a pillanatban a hold is eltűnt az égről és az én démon testemet is vitte magával. Újra emberi testben pompáztam.

Az erdőt már úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. Elindultam az egyik ösvényen a barlangunkhoz a ruháimért. Útközben találkoztam Guy-al .

- Milyen éjjeled volt? – kérdezte, mikor meglátott.

- Hagyjuk. – intettem. Nem volt kedvem az elmúlt óráimról beszélni. Az emlékek még túl frissek voltak és nem akartam feleleveníteni a piszkos részleteket.

- Sziasztok, srácok! - kiáltott ránk Leila. Az arca még mindig elgyötört volt, ezt a köszönést is csak úgy préselte ki magából.

Úgy intéztem a dolgokat, hogy lemaradjak kicsit és intettem Leilának, hogy ő is tegye ugyan ezt. Mikor már csak ketten voltunk, közelebb mentem hozzá és megkérdeztem:

- Jobban vagy?

- Őszintén? Nem igazán. – válaszolta kis szünettel. – De ha jól hallottam neked mozgalmasabb éjszakád volt. Mi történt?

- Hosszú. De legyen elég annyi, hogy majdnem meghaltam. Esther-nek köszönhetem, hogy még élek. – mondtam. Nekem is kicsit nehezemre esett elismernem, de így volt. Éjjel Esther mentett meg.

A barlangban magunkra vettük a ruháinkat és megvártuk egymást. A hazafelé vezető úton ismét hangtalanul mentünk. Nem tudtam, hogy hányan hallottak az éjjel történt dologról, de reméltem nem sokan. Guy biztos nem, de Leila itt volt a közelben, Ruby pedig nem mondott semmit, tehát valószínűnek tartottam, hogy ő sem tudott róla.

Muszáj volt megköszönnöm Esthernek, amit értem tett. Kicsit nehezemre esett, de végül is ő mentett meg. Odalopóztam mellé és belekezdtem kis beszédembe:

- Esther, figyelj kösz, hogy megmentetted az életemet az éjjel. Nem is tudom, hogyan tudom majd meghálálni. – Lassan felém fordította az arcát. Szemei kigúvadtak és tátott szájjal bámult rám.

- Te miről beszélsz? – Nem értettem a dolgot. – Megmenteni? Téged? – kérdezte kihangsúlyozva minden egyes szót.

-Az éjjel. Amikor megmentettél. Az te voltál, nem?

- Nem értem, miről beszélsz. Én nem itt szoktam vadászni mostanában és most sem itt voltam. – Hangjában a hitetlenkedés és a tökéletes undor volt felfedezhető. Ezzel nem sokra mentem, maximum magamat égettem le.

Ezek szerint nem Esther volt. Teljesen hülyének nézett. Mikor megköszöntem neki a dolgot, már én is kicsit kételkedtem benne, aztán kimondta, hogy mégsem ő volt, akkor megértettem: nem tett volna értem semmi ilyet. Határozott elképzelésem utána Ruby volt, tehát át is kormányoztam hozzá, miután végighallgattam, hogy Esther miért nem mentett volna meg.

- Ruby, beszélhetnénk? – léptem hozzá közelebb.

- Persze, de aztán sietnünk kell, mert ma lesz az elbeszélgetés az iskolában. – Teljesen kiment a fejemből ez is.

- Először is köszönöm szépen. – mosolyogtam rá. – Nagyon köszönöm.

- Oké… - húzta el a mondat végét. – De mit is?

- Hát, hogy megmentettél. Tényleg hálás vagyok.

- Bajba keveredtél? Mit csináltál már megint? – nézett mélyen a szemembe. Nem ő volt.

Megbénultam. Nem Esther és nem Ruby. Guy semmit nem tudott a dologról és Leila csak hallotta. De akkor ki mentett meg?

- Hahó!? Bertie, mit csináltál már megint? – szögezte nekem a kérdést.

- Semmit. – haboztam, aztán eszembe jutott egy jó kibeszélő módszer – Csak gondoltam beugratlak. – Próbáltam nem hisztérikusan röhögni a saját baklövésemen.

- Ha-ha. Nem értem, ezen mi olyan nagyon vicces, de te biztos tudod. Na mindegy, menj öltözni mert mindjárt indulunk!

Kettesével szeltem a lépcsőfokokat. Minél hamarabb a szobámban akartam lenni, bár ez sem volt számomra biztonságos. Tisztázni akartam a fejemben kavargó gondolatokat. Nem értettem mi történt az éjjel.

Valaki megmentett, de ki? Vagy valaki hazudott a családomból vagy … Annyi kérdés merült fel bennem. 

Hirtelen Leila nyitott be a szobámba.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek írjátok le a véleményeteket!