13. fejezet - Sakk matt!

Sziasztok!

Hát végre eljött a nagy nap! Itt a fejezet végre. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy nem hoztam eddig, tudom, hogy ez nem vigasztal senkit, de tudok egy jobbat: Extra hosszú fejezet!!!!!!!!!! Remélem, nem bánjátok.

A kiegészítést képekben délutánra várhatjátok, nézzétek meg, mert érdemes. Zene mellett írtam, de sajnos, amit adok, nem az volt az. Azt egy másikhoz tartogatom. ;) 

Ha tetszett a fejezet, mondjátok el a véleményeteket!

Jó vakációt nektek (már akinek) és jó olvasást! Töltsétek hasznosan a szünidőt!

Cathy R.

 

13. fejezet – Sakk matt!

 - Bertie –

,,Ha egyszer a véletlen játszani kezd veled, készülj fel rá: fordulat fordulat után ér. Ha a sors felnyitja kapuját, ontja a meglepetéseket. Ha rést ütött, az események egymás után törnek be rajta, egymást érik a meglepetések. A meglepetés homály.”

Hazaérve azon kezdtem el agyalni, hogyan is kellett volna viselkednem Emilyvel. Szépsége levett a lábamról, de ez nem volt elég arra, hogy beleszeressek. Ehhez tartva magam, kerestem egy normális inget és hozzá egy térdnadrágot, majd letusoltam. Végül felöltözve kettesével szedtem a lépcsőfokokat egészen a földszintig.

- Hova ilyen sietősen? – kérdezte Esther gúnyosan, miközben cipőimmel küzdöttem. Nekidőlt a konyha ajtajának és egyik lábát keresztbe tette a másik előtt. Féloldalas vigyorától szánalmat éreztem, semmi mást.

- Randira – válaszoltam felkapva kulcsaimat az asztalról. Választ nem várva kirohantam a házból és a garázs felé vettem az irányt.

- Találkozód lesz a szőke szépséggel? – kérdezte Guy a felhajtón. Szinte észre sem vettem.

- De laza lett valaki! – elegem volt a folytonos beszólásaiból. A ,,hú de jó bőr” és ,,de szexi ez a ruha”mondatok ironikusan hangzottak az ő szájából, hiszen még szűz volt. Játszotta a nagyfiút, közben közel 500 év alatt nem tudott magának egy csajt keríteni, akinek megmutathatta volna ezt a laza srácarcát.

- Laza? Viccelsz tesó? – vonta fel szemöldökét.

Voltak napjai, amikor ki nem állhattam. Olyankor előadta a nagy macsót és elég lenéző stílusban közölte a mondanivalóját. Én soha nem voltam agresszív típus – maximum bunkó – ha valami nem tetszett, de Guy-nak mindig sikerült kihúznia nálam a gyufát.

Igaz, hogy egy idő után megtanultam kezelni őt, ezért most csak így válaszoltam felegyenesedve:

- Guy, ne szórakozz velem, mert nagyon megkeserülöd! – hörögtem szemébe nézve.

- Ez kihívás? – húzta ki magát.

Kihívás volt? Talán annak szántam abban a pillanatban, pontosan nem tudom. Guy képes volt a lehetetlenre is: fel tudott bosszantani annyira, hogy nem volt megállj!

- Ne akard megtudni! – próbáltam nyugodt maradni és elsősorban nem szánalmasnak látszani. Fennhéjázó stílusától borsódzott a hátam.

- Elhiheted, hogy nagyon megijedtem – fordított hátat. Elindult a garázsba és várta, hogy kövessem. Alig tudtam magam türtőztetni, ökölbe szorított kézzel cövekeltem és bámultam az egyre távolodó alakját. – De figyelj tesó, ha annyira nagyon keménynek képzeled magam, meg is mutathatod! – röhögött.

- Naplemente előtt, körülbelül fél hétkor várlak a tisztáson, öcsi! - meg akartam neki mutatni, milyen fából faragtak.

Választ nem várva ugrottam be a kocsimba. Dühösen indítottam be és oldottam fel a kéziféket. A felhajtóról kitolatva majdnem összeütköztem egy másik szerencsétlen sofőrrel. Egy laza kézmozdulattal jeleztem, mennyire sajnáltam a ,,majdnem-balesetet” majd a gázpedálra lépve igyekeztem Emily-ékhez.

A vicc az egészben az volt, hogy az a hülye liba nem is mondta, hol laktak. Véletlenül én mégis tudtam a pontos koordinátákat, de azért kíváncsi voltam, vajon neki leesik-e, hogy nem mondta.

- Szia, drágám! – pattant be a kocsim anyósülésére parfümfelhőt húzva maga után. Puszi nyomott az arcomra és tenyerét combomra csúsztatva suttogni kezdett:

- Örülök, hogy elhívtál – halk kuncogásban tört ki, akár egy egér. Barbie megint átvette a hatalmat Emily teste fölött.

- Én is – egy erőltetett mosollyal próbáltam témát váltani, közben azon gondolkozva, hogy vajon ez a csaj tényleg ilyen hülye volt, vagy csak tettette…

- Hova menjünk? – néztem a szemébe, remélve, hogy a kezét leveszi a combomról. – Tudom, hogy ez egy kicsit bénán hangzik, de van valami különleges kívánságod.

Kezét nem vette le lábamról, sőt egyre feljebb csúsztatta rajta. Egyre jobban kezdtem magam kellemetlenül érezni, tudtam, hogy nem fogok tudni parancsolni a testemnek, ha ezt tovább folytatta volna. A belsőm egyre jobban vágyott az érintésére, az eszem viszont megálljt parancsolt.

Tudtam, hogyha hagytam volna a csábításnak csak Emilynek lett volna baja.

Mindig elveszítettem az eszemet szeretkezés közben, aztán meg megöltem a lányt. Mérlegeltem magamnak a helyzetemet és rájöttem, hogyha ez egy fiatal, visszahúzódó csajjal történt volna meg, senki sem vette volna észre. De így, hogy a barátnőm a suli egyik legnépszerűbb csaja volt, nem engedtem meg magamnak semmi olyan testi kontaktust.

- Ahova te szeretnél, oda megyünk! – jelentette ki, miközben kezével körkörös simogatásba kezdett combomon. A helyzet egyre kezdett eldurvulni bennem, nagyot nyeltem és elkaptam a kormányt balra, egy kis vendéglő parkolója felé, búcsút mondva Emily tervének.

- Megérkeztünk – jelentettem ki fojtott hangon. Leparkoltam az autóval az étterem hátsó udvarában, majd barátnőmmel együtt a bejárat felé vettük az irányt.

- Milyen… szép ez a hely – nyögte ki, mikor kitártam előtte az üvegajtót. A látvány valóban gyönyörű volt: az étterem egész stílusa a sárga színhez volt kötve. Az abroszok csipkézett szélei és a fa székek háttámlájának különleges mintája tette magával ragadóvá a helyet.

Emily viszont nem volt őszinte. A kis habozás arra utalt, hogy nem akart megbántani, de a hely, ahová hoztam, nem tetszett neki. Igazából nem érdekelt annyira, mert nem terveztem vele hosszútávra. Nem érdekelt a véleménye.

- Örülök, hogy tetszik, szívem.

Leültünk egy négyszögletes asztalhoz, amit már előző nap délután lefoglaltam két személyre. A pincér rögtön felvette az italrendelésünket.

- Mit szeretnél enni Emily? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve, valami vonzó arckifejezést kipróbálva. Nem tudtam, mennyire volt ez rá hatással.

- Valamilyen salátát – lapozgatta az étlap vegetáriánus oldalait. Kicsit sem lepődtem meg, mikor a végén egy csirkesalátára bökött rá.

Leadtam a pincérnek a rendelést. Próbáltam összpontosítani Emilyre, aki folyton az aznapi élménybeszámolóját tartotta. Elég nehéznek bizonyult csak rá koncentrálnom egy ilyen nap után. Valami nem volt rendben velem, ezért két percet kértem.

A mosdó felé vettem az irányt, ahol szerencsémre senki nem volt rajtam kívül. Megmostam a kezeimet hideg vízzel és egy kicsit az arcomra is csepegtettem, remélve, hogy elmúlik ez a furcsa érzés.

A fejem iszonyatosan elkezdett fájni. Mintha valaki szorította volna, de tükörbe nézve csak a saját nyúzott fejemet láttam. Rákönyököltem a mosdó magas kerámialapjára:

- Kérlek, kérlek, kérlek, segíts végigcsinálni! – elkezdtem motyogni alig hallhatóan. Nem tudom, hogy kihez imádkoztam, de végül segítséget kaptam. A fejem már nem zúgott annyira és a közérzetem sem volt olyan rossz.

- Meghozták a kajánkat – mondta Emily, amint visszaértem az asztalhoz. Hozzáláttunk a falatozáshoz.

- Nagyon szép vagy ma este – dicsértem meg barátnőmet. Kicsit kellemetlen volt bókolni neki, hiszen nem is szerettem.

- Köszönöm. – pirult el. Tekintetét az ételre szegezte, miközben arca egyre vörösebb árnyalatokban pompázott. Ez a pillanat örökre bennem maradt. Olyan őszinte volt, olyan megfoghatatlan, amit láttam rajta. Ezelőtt egyszer vagy kétszer fogtam meg egy ilyen mozzanatot.

Megfejthetetlennek éreztem Emilyt. Egyszer előadta a plázacica szerepet, máskor pedig ennyire meghatotta egy bók, amit tulajdonképpen csak rögtönzésként ejtettem ki a számon. Felkeltette a kíváncsiságomat, de tudtam, hogy semmilyen más kapcsolatba nem kerülhettem vele. A testi épsége jelen pillanatban fontosabb volt.

Körülbelül még egy órán keresztül beszélgettünk értelmetlen dolgokról. A divat, a macskája, a barátai és a kedvenc kajái mind szóba kerültek, de tulajdonképpen már a felénél meguntam ezt az egészet, amit az asztalon könyökölve jeleztem.

Alkonyatkor - ami körülbelül fél 7-kor volt, felsegítettem a székéről és két perc leforgása alatt már a házuk előtt voltunk. Búcsúzóul csókot nyomott a számra, ami furcsán kellemes volt. Kicsit elkapkodott és hűvös volt.

Megtöröltem ajkaimat, amikor már a házban volt. A vörös rúzs maradékát véltem felfedezni száraz ujjaimon. Egy gyors mozdulattal ezt is eltávolítottam, és indultam haza.

Soha nem kaptam büntető cédulát és a rendőr sem állított meg gyorshajtásért, pedig kicsit sem mentem lassan, főleg ezen a napon. Élesen vettem be a kanyarokat, padlógázzal hajtottam végig a főúton és sorban előztem ki az autókat.

A felhajtóra érve kicsaptam a kocsiajtót, majd egy hanyag mozdulattal elengedtem. Rohantam a szobámba kettesével szelve a lépcsőfokokat, odaérve pedig már a küszöbön elkezdtem lehámozni magamról az elegáns ruhákat és újak után kutattam. Nem volt sok időm a Hold felkeléséig, körülbelül 15 perc.

Egy kék rövidujjasra és farmer rövidnadrágra esett a választásom, amik tökéletesen eltakarták kék és lila foltoktól tarkított testemet. Ugyanis a felsőtestem és a hátam – mint minden alakváltó démonnal, nekem is tele volt kitüremkedő véres erekkel, beazonosíthatatlan színű és formájú púpokkal, vágásokkal, véraláfutásokkal és súlyos zúzódásokkal. Ezért nem voltam még soha strandon, hiszen szégyelltem fajtámmal járó szenvedéseim jeleit. Az átváltozáskor szereztem ugyanis ezeket a sérüléseket, amik a fájdalmat szimbolizálták. A soha el nem múló rémségek még nehezebbé tették életemet.

Tudtam, hogy Guy várt rám. Nem csak a kis cetliből, amit valaki az ágyamon hagyott, hanem mert nem felejtettem el az összetűzésünket, miszerint este harcolni hívott.

Megtelt adrenalinnal az egész testem, csak azt vártam, mikor verhettem már meg végre túlságosan is beképzelt öcsémet. A hátam megfeszült, kihúztam magam és lépkedtem egyre közelebb a célhoz. Guy a rét közepén állt és kajánul vigyorgott. Körülbelül 6 méterre megálltam és egyenesen a szemébe néztem, miközben kezemet ökölbe szorítva vártam.

Így álltunk pár percig és vártuk a megfelelő időt, amikor is a Hold és a Nap váltotta egymást és az átváltozásunk kezdetét vette. Sokkal nagyobb örömet okozott először emberként, majd félig démonként verekedni.

Rajtunk kívül senki sem volt a tisztáson. A nyári nap utolsó sugarai gyönyörűen beragyogták a teret lelki erőt adva. Lélegeztem egy mélyet és tudtam, itt volt az idő. Guy mozdulatlanul állt még mindig, arcáról már lefagyott a vigyor és a démoni – mondhatni állati - ösztönök vették át rajta és rajtam is az uralmat. Már nem koncentráltam másra, csak rá. Szinte éreztem számban a vére ízét és hallottam utolsó kiáltásait.

Ütött a képzeletbeli óra és ezt mindketten éreztük. A fájdalom még csak a lábamban volt, de teljes erőmből rohantam öcsém felé, majd szempillantás alatt a földre döntöttem. Megragadtam nyakát és fojtogatni kezdtem.

A szeme vérvörösre változott és éktelen ordítás tört ki belőle. Kezemnél fogva ledobott magáról úgy, hogy egészen az erdőig repültem. A hátamra estem és a fejemet is elég erősen beütöttem. A szivárgó vér a nyakamon folyt a pólóm alá, amiért Guynak meg kellett fizetnie. Az átváltozás kínja már a szívemet is szúrta, de nem tágítottam.

Körbe-körbe rohantam az erdő peremén olyan gyorsan, hogy testvérem nem tudhatta éppen hol jártam. Egy óvatlan pillanatban rárontottam és fogammal belecsimpaszkodtam a nyakába, ahonnan egy jókora darabot ki is szakítottam. Fájdalmas ordításba kezdett, de még mindig nem szálltam le a hátáról. A másik oldalról is kitéptem egy ilyen darabot és elhajítottam. A célom ezzel az volt, hogy tudassam vele, hányadán is álltunk. Hiszen ha egy démonnal a tarkóját megsebesítik, elszáll a lelke. Halál közeli élményének köszönhetően bíztam benne, tanult az esetből valamit.

Hátára csimpaszkodva szenvedtem a fájdalomtól, ami kitépte a szívemet a helyéről és elszívta emberi kinézetemet. Guy összerogyott alattam és egyre halványodó emberi alakját felváltotta egy démon. Ordítása összecsengett az enyémmel, miközben kezdtem elveszíteni az uralmat emberi testem felett, tehát nem küzdöttem többet, hagytam átváltozni a lelkemet.

Ismét szörnyeteg lettem testvéremmel együtt. A távolból hallottam Esther és Destheni kesergését.

Guy lassan feltápászkodott, rám nézett, majd elindult vadászni. Tulajdonképpen nem utáltam őt, csak móresre akartam tanítani. Úgy éreztem, sikerrel jártam és reméltem, hogy nem akart visszavágni. Most kiderült ki volt az erősebb, csúfosan elbukott, de ez a javítás szolgálta.

Vadászat közben a következő iskolában eltöltött napomat tervezgettem. Elképzeltem mennyi új dolog és meglepetés várhat rám új életem második napján. Tele voltam izgatottsággal és feszültséggel egyaránt.

*~°~°~*

- Hé, Bertie! Ébredj! – rázogatta a kezemet Leila. Gyors pillantással végigmértem a helyzetet, megtöröltem a szememet és feltápászkodtam. Egy bokor alatt hevertem kora reggel, tehát nem csodáltam, hogy elaludtam a nyakamat. A szokásos barlangban felöltöztem, aztán eszembe jutott valami. Az előző esti sérülésem helyét kerestem a fejemen, de semmit nem éreztem. Megúsztam a maradandó fájdalmat és sérülést.

- Mennyi az idő? – kérdeztem Esthert, miközben hazafelé mentünk.

- Öt perccel mindig több. – mosolygott gúnyosan, de kedvetlen képemet látva normálisan válaszolt. Érezte, hogy most nem akartam visszavágni. – Fél hét.

Hazaérve mindenki ment a saját szobájába. Mindenki készülődött az új tanítási napra, ami elég jónak ígérkezett. A nap első sugarai gyönyörűen beragyogtak a szobámba, amitől akarva akaratlan elmosolyodtam. A kedvem csodás volt, nem tudom miért.

Fél órát szántam az elkészülésre: tusoltam, fésülködtem és átöltöztem. Az emelet egyre hangosabb volt testvéreim hangjától. Leila fel-le rohangált és mindenkitől hajsütővasat kért. Egyedül Esthernek volt, amit meglepő módon oda is adott kishúgunknak. Mire ő játszi könnyedséggel ugrált át a szobájába boldogan, akár egy kisgyermek, aki éppen egy szép játékot kapott.

Így telt az egész reggel. Mindenki meglepően vidám volt. Furcsán, zavaróan, szinte már rendellenesen is jókedvű. Éreztem, hogy valami itt nagyon nem stimmelt, de próbáltam nem törődni ezzel, hanem csak a jelenre koncentrálni és élvezni ezt a gyönyörű reggelt.

Az iskolába beérve leparkoltam a kocsit, amivel én, Leila és Ruby jöttünk. Nővérünk elment a saját osztályához, így mi is Leilával megkerestük a termünket. A folyosók tele voltak az emberek sokaságával, szinte alig lehetett zavartalanul elmenni a radiátorok mellett ácsingózó fiatal között. Az osztályterem ajtaja csukva volt, de már voltak bent. Az óra háromnegyed nyolcat mutatott, amikor megfogtam a fény kilincset és lenyomtam. Leila ment be először, természetesen mindenki szeme megakadt rajta.

Nem csodáltam, hiszen gyönyörű volt, mint kívül, mint belül. Térdig érő krémszínű szoknyát, rózsaszín virágmintás felsőt, barna kiegészítőket és pár barna szandált viselt. Nem értettem igazán a női divathoz, de tudtam, hogy Leila igenis szépen öltözködött. Mivel démon voltam, tökéletesen meg tudtam különböztetni a színeket, sok fiúval ellentétben. Még az apróbb árnyalatokat is képes voltam kiszúrni, amit sok más lány nem.

Elsősorban irigykedő pillantásokat és sóvárgó tekinteteket kapott, amikor végigsétált az osztályon egészen a padjáig. Tulajdonképpen csak egy lány volt, aki nem rosszallóan és irigykedve nézett végig Leilán.

- Szia! – pattant fel Agnes a helyéről, majd húgom nyakába ugrott. Széles mosollyal nyomott egy puszit az arcára és kézen fogva odavezette a helyére, ahol leültek és megbeszélték a fontosabb dolgokat.

Tiszta szívemből sajnáltam Leilát. Végre talált egy lányt, aki kedves, okos és aranyos volt, de mikor az előző nap történéseit beszélték meg muszáj volt hazudnia újdonsült barátnőjének, hiszen nem fedhette fel alakváltó démon létét.

- Mi jót csináltál tegnap? – faggatta Agnes testvéremet. Közben lassan helyet foglaltam, kezet fogtam Aaronnal és érdeklődve figyeltem Leila arcát. Kicsit sem lepődött meg a kérdésen, inkább csak örült volna, ha barátnője nem hozta volna szóba. Rutinosan beindította a beszélgetést:

- Délután voltam vásárolni élelmiszereket. Végezetül maradt még időm és egy kicsit benéztem egy butikba is. Tényleg oda majd elmehetnénk együtt, ha van kedved – mosolygott, hogy oldja belső feszültségét – Aztán a délután többi részét lustálkodással és főzéssel töltöttem. Zenét hallgattam, rajzoltam és olvastam. Este meg voltam futni. Fontosnak tartom a testmozgást.

A beszélgetés többi részét nem tudtam figyelemmel kísérni, mert Emily megérkezett. Még nem is volt bent a teremben, de már tudtam, hogy közel volt a vég. Lassan elvált barátnőjétől két puszi kíséretében az ajtóban és hangosan üdvözölt mindenkit. Odafordultam Aaronhoz, Lionelhez és Brianhoz és csatlakoztam a beszélgetéshez. Szinte belassítva hallottam a történéseket abban a pillanatban, ahogy meghallottam Emily kopogó lépteit a parkettán. Tudtam, mire készült, de meglepődve fordultam hátra, mikor kezei a vállamat érték és belesikított a fülembe:

- Szia, cukorbogyó! – szembe fordított magával és egy cuppanós csókot nyomott ajkaimra. Az epres szájfényétől hányni tudtam volna, de erőt vettem magamon és fancsalian elmosolyodtam.

- Szia, édesem!

Szerencsémre ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Egy egész szikladarab esett le a szívemről, amikor Emily búcsút intve táncolt a helyére. Földrajz óránk volt az első, amin tulajdonképpen akárhogy ülhettünk, tehát nem ragaszkodva az előző ültetésrendhez Brian mellé tettem le cuccomat.

A padon négy oszlopban voltak, középen a kettő összetolva. Miaz ablak felől ültünk a harmadikban, Leila Agnessel és Aaronnal a középső oszlop negyedik során választotta. Emily nagyon távol ült tőlem, szerencsémre.

A tanárnőnk, Miss Winslov késve érkezett a terembe. Hosszú barna hajával, fiatalosnak mondható öltözködésével nem volt túlságosan egy tanárnő alkat, de az óra 10. percében sikerült megcáfolnia ezt. Fennhangon elmondta, mikre lesz szükségünk ebben a tanévben az ő óráján, majd rögtön egy kis kikérdezéssel kezdett.

Tulajdonképpen eleinte senki sem figyelt rá, mindenki beszélgetett vagy az asztalon könyökölve aludt. Kihasználva az időt lassan végignéztem az osztályon, hiszen eszembe jutott, hogy még nem is igazán néztem meg új osztálytársaimat. Egy pár arc ismerős volt a bálról, de a legtöbb nagy meglepetést okozott számomra. Az előttünk lévő padban egy lány ült a sarokban, mellette egy duci fiú. A lány rövid sötétbarna göndör haja az arcába hullott, ami érdekessé tette számomra. Csak félig láttam a sápadt arcát, ezért behúztam magam alá a széket és előrehajoltam. Sötétkék hosszú ujjú blúza tökéletesen illett hozzá és a rövid farmernadrág kicsit kislányossá tette. Lábaira szandált húzott, amikben jól látszottak sötétkékre lakkozott körmei.

Egy idő után észrevette, hogy őt vizslattam, ezért hátrafordult és gyönyörű zöldes barna szemével mélyen az enyémbe nézett. Kicsit elpirult és mosolyra húzódott a szája, majd elnevette magát.

- Mióta bámulsz? – csilingelte.

- Nem olyan régóta, mint azt te gondolod! – nevettem én is – Amúgy Bertie vagyok – nyújtottam kezet. Hideg ujjait szorosan a kezem köré csavarva mondta:

- Kristen - bólintott – De szólíthatsz Krissynek, ha nagyon akarod – mosolygott. Észre sem vettem, de a még mindig fogtuk egymás kezét. Szégyenlősen elrántotta az övét és felém fordította székét hangtalanul. Percekig nem szóltunk egymáshoz.

- Pszt! Bertie, bébi! Imádlak! – suttogta Emily ,,alig” hallhatóan a hátam mögött. Kezeivel egy szívecskét formált és kajánul vigyorgott rám, majd Kristenre nézve elsötétült a tekintete.

Krissy először Emily-re, majd rám nézett és mosolygott. Szeme tele volt fájdalommal, de kitartóan próbálta leplezni elkeseredését. Pont, mint én. Valami igazán megfogott benne, olyan megfejthetetlen volt. Gyorsan előre fordult.

Könyökölve rajzolgatni kezdett a földrajz füzetébe. Egy darabig figyeltem, aztán figyelmemet a tanárnőnek szenteltem.

- A következő órára nézzétek át a földrészeket és Amerika városait. Nem írunk dolgozatot, de azért kikérdezem itt a táblánál. És így az óra végén már csak egy feladat lenne. Mondtam, hogy kelleni fog atlasz. Akik tavaly is ebbe az osztályba jártak, azok beadták év végén. Hogy nekik ne kelljen újat venni, kiosztanám most. Kérlek titeket, gyertek majd ki értük egyesével, ahogy mondom a neveiteket.

Egy nagy köteg könyvet az asztal egy sarkából maga elé húzott és a fedőlapról leolvasta az atlasz tulajdonosát.

- Lionel Wyman! Kérlek, gyere! – a fiú felpattant helyéről és kiballagott a tanári asztalhoz. Kézhez kapta a könyvet és folytatta a tanárnő a kiosztást – Agnes Darwin!

Ebben a pillanatban megszűnt körülöttem minden. A tanárnő hangja a többiekével összefolyt, csak Leila, Agnes és én számítottunk. Kétségbeesetten fordultam hátra és kerestem húgom pillantását. Belül imádkoztam, hogy bárcsak nem ez a név jelentené a rejtély megoldását, de mikor Leila rám nézett, tudtam.

Megtaláltuk az angyalt, aki nem más volt, mint Agnes.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek, tudassátok velem!