4. fejezet - A levél

Sziasztok!

Kicsit félve teszem fel ismét ezt a fejezetet. Tartok attól, hogy megint itt fog megállni a rendszerem és becsődöl az egész. De bízom benne, hogy mégsem. :) 
Állati tempóban rakom fel a fejezeteket és remélem így kapok majd hozzájuk egy-két megjegyzést. Irtó sokat segítenétek vele. 

Jó olvasást!
Minipötyipuding (Cathy R.)

4. fejezet - A levél

- Bertie -

Levél. Ha meghallod ezt a szót, mi jut eszedbe? A legtöbb ember izgatott lesz tőle. Vajon ki írhatott neki? Talán egy rokon? Vagy a szerelme? Az teljesen mindegy. A lényeg, hogy örül. Kivéve persze a hivatalos leveleknek. Azokban vagy az ember pénzét akarják elvenni vagy rossz hírt közölnek, esetleg rá akarnak venni valamire … Ismerős, ugye?

Ha én levelet kapok, az első gondolatom a félelem, a rettegés és a kétségbeesés, anélkül, hogy tudnám ki a feladó. Pár száz év alatt elég sok levelet kaptam már, amiből okultam eleget.

Nem szeretek levelet kapni. Számomra a levél akár sorsdöntő erővel is bírhat. Kaptam már levelet arról, hogy egy szörnyeteg lettem, egy élőlényeket pusztító rémség, és még ehhez hasonló aranyos írásokat. Ugye, most már értitek, hogy miért féltem annyira, amikor meghallottam, hogy levelet kapunk? Első gondolatom nem az volt, hogy ,,Vajon ki írhatott nekünk?” hanem az, hogy ,,Mi történt már megint?”

Ha az embernek rossz emléke van valamiről, akkor azt utána soha többet nem akarja látni vagy csinálni. Ez olyan, mint mikor jóízűen megeszel egy hot-dogot, aztán kihányod az egészet. Kicsit undorító a példa, de remélem érthető.

Csak ültünk a nagyszobában, népszerűbb nevén nappaliban, és vártunk. A szépen berendezett szoba közepén volt a kórházi ágyam és körülöttem, illetve mellettem a székek. Családtagjaim a székeken ülve meredtek maguk elé, vagy halkan sugdolóztak. Leila és Ruby csendesen beszélgettek. A kisméretű dohányzó asztalon hevert a levél. Guy csak ült és meredt szemekkel figyelte. Neki sem voltak jó emlékei a levelekről. Destheni egy könyvet olvasott és néha fel-felpillantott.

Csak Esther hiányzott. Bár őszintén szólva, nekem kicsit sem, de ez mellékes volt. Destheni a fel nem tett kérdésemre válaszolta, hogy shoppingolni ment.

-               Na, szép! – fintorgott Leila fejcsóválva – De most őszintén, várt tőle valaki valami mást?

-               Leila, én nem haragszom rá! – jelentettem ki, mielőtt jobban beleveti magát a veszekedésbe.

-               Óh, ezt örömmel hallom! – vigyorgott Esther. Egy szempillantás alatt ott termett a semmiből. A rémület mindenki arcán látszódott. Arcukra nézve csak azt tudtam leolvasni, ami nyilvánvaló volt. Várták a következő menetet.

-               Látom, még élsz. Remélem, drága kis öcsém hamar lábra tudsz majd állni. Legközelebb, pedig tudd, hogy hol a helyed, különben nem találok mellé. És a kis életed, huss… elszakadt. – gonosz, teljességgel alattomos kacajban tört ki. A hideg kirázott ettől.

-               Majd legközelebb jobban vigyázok! – nyugtattam meg, ügyelve hangom természetességét megőrizve. Igazság szerint ez nem gyávaság volt részemről, csak nem akartam ismét kikezdeni vele.

Megvártuk, amíg drága Esther kipakolta az összes csomagját és lefáradt közénk. A boríték még mindig ott hevert az asztal közepén érintetlenül. Szépen, gondosan becsomagolva, címzettel és feladóval lefelé. Már csak fel kellett bontani. Én még nem láttam, hogy ki adta fel. Gondoltam, maradjon meglepetés.

Nem teljesen szabályos körben helyezkedtünk el a dohányzóasztal körül. Mint egy igazi szertartás, olyan volt ez az egész. Hátborzongató volt.

Destheni – mivel ő volt mindig is az olvasónk – felemelte lassan a levelet az asztalról, vigyázva, hogy kárt ne tegyen benne. Megfontolt mozdulatokkal kibontotta. A papírboríték szakadni készült a hajtás mentén. Majd mikor kinyitotta teljesen, az asztalra helyezte a borítékot. Ugyan úgy, címzettel lefelé.

Mindenki pisszenés nélkül figyelte, ahogy Des bűvölte a levelet. Vékony ujjai apró lényekként dolgoztak. Már jócskán a délután második felében jártunk, de még nem volt szükség világításra. Csendes, napsütéses nyári késő délután volt.

Destheni megköszörülte a torkát, majd folyékonyan elkezdte olvasni a levélben található hivatalosnak látszó szöveget:

Tisztelt Elsey Család!

Népszámlálásunk és a számvetéseim alapján rádöbbentem arra, hogy a család fiatalabb tagjai nem látogatják a városi iskolát. Ezt szeretném levelemben bővebben kifejteni.
Az erdő melletti otthonukban a legfrissebb adataim szerint:

• Esther Elsey (22)
• Guy Elsey (18)
• Leila Elsey (18)
• Bertie Elsey (19)
• Ruby Elsey (20)
• Destheni Elsey (19) lakik.

A szüleik már elhunytak és egyéb rokonuk nem él a közelben. A gyámság ez okból kifolyólag Esther Elsey-é. De mivel ő nem szülő, ezért az egész családhoz intézem szavaimat.
A 2001-ben kiadott törvény-módosítás szerint, egy gyermek minimum 22 éves korig tanköteles, ha az anyagi háttérből kifolyólag jól él a család. Mivel a maguk családja jól él, szeretném kérelmemet benyújtani, hogy az idei tanévtől kezdve iratkozzanak be emelt szintű főiskolánkra. Ez csak annyiban különbözik egy általános középiskolától, hogy magasabb fokon tanulnak a gyerekek.

A családjuk minden tagjának kötelessége ebbe az iskolába járnia, kivéve Esthernek.

Neki csak ajánlott. Kérem Önöket, hogy az augusztus 10-én zajló elbeszélgetésen jelenjenek meg, az összes iratukkal és régi bizonyítványaikkal együtt. A helyszín a városi emelt szintű főiskolájának épületében.

Az együttműködést köszönöm: John Mitchel polgármester.

Amint Destheni befejezte az olvasást, letette a levelet gondosan az asztalra és leült. A csend nem sokáig maradt meg.

-               Iskolába kell járnunk? – háborodott fel Guy. – Ez akkora szívás.

-               Ha jobban belegondolsz, akkor nem is. – mondta Ruby. Mindenki kérdően felé fordította a fejét. – 

-               Keresünk egy angyalt, igaz? Ha beleolvadunk a mindennapokba egy ilyen iskolában, akkor talán megtaláljuk. – a lelkendezés ráragadt Leilára is.

-               Jó ötlet! Vágjunk bele! Úgyis olyan régen voltam már iskolában. – kuncogott Leila.

Őszintén szólva engem is megragadott ez a gondolat. Miért ne? Vágjunk bele! – gondoltam.

Hogy tetszett a fejezet? Kérlek tudassátok nekem kommentben!